Én nem tudom, ti hogy vagytok a virslivel. Próbálkozom roppanóssal, juhbelessel, békebelivel, füstölttel, sajtossal, faszénen elősütöttel, de egyik sem hasonlít az IGAZI virslire. Persze, kinek mi az igazi?

Nekem vasárnap délelőttíze, napsütéses vidámparkíze, gyereknapíze, papírtálcaíze, húsíze, szilveszteríze van az igazi virslinek. Roppanása nem túl harsogó, de nem is halk, a kibuggyanó szaft nem túl kevés és nem is túl sok. A színe barnásrózsaszín, az alakja íves, az illata pedig szimplán virsli. Nem füstös, nem sajtos, nem flancos. „Akkoriban” – evvel a szóval potenciális olvasókat veszíthetek el, tudom – még csak egyféle volt. Ahogy a párizsiból és a trappista sajtból is. A választék abban állt, hogy vagy veszem vagy nem. De emiatt nem bánkódtam. Egészen addig, míg a határokkal együtt a nyugat-európai szupermarketek önműködő ajtajai is ki nem nyíltak és fel nem tárták végtelen hosszú, dugig tömött polcaikat, hűtőiket.  Az ámulat azonban nem tartott sokáig. Hamar kiderült, hogy a felvágott szép, de gumiállagú, az előrecsomagolt tizenkét-féle előkelő „wurstel” közül pedig egyik sem közelíti meg a sarki hentes állópultján – alul – elfogyasztható közönséges virslit.

Sok mindennel voltam/vagyok így. Például a párizsival. De avval már leszámoltam. A virslivágy viszont még mocorog bennem. Nosztalgia, húzzák a szájukat a nálam 20 évvel fiatalabbak, akik már műbeles baromfivirslin szocializálódtak, és fúúúújognak, ha a szaftot és a roppanást emlegetem. Nekik a virsli mállós, puha, halványrózsaszín, íztelen és főleg szafttalan.  A bél szó hallatán pedig kifutnak a világból.
Na, nekik a hurkáról biztos nem fogok mesélni…