Mamikáék debreceni házikója egy hosszú, árnyékos udvar végében állt. Balról omladozó téglafal, jobbról sötét, szobakonyhás kis odúk. A vásározó házaspár sok színes-szagos portékája az üveges verandán hatalmas nejlonzsákokban sorakozott, és ha néha behívtak magukhoz egy pohárka ribizliszörpre, műanyag-vízipisztolyt, jojót vagy similabdát nyomtak a kezembe. A bámulatosan tarkabarka csecsebecséket nagy becsben tartottam, mert mamikáék lakásában nem sok játék volt. Lányaik már fiúkkal randevúztak, barátnőkkel strandoltak vagy zongoraórára jártak. Mamikával nem álltunk rokonságban, ő volt a majdnemkeresztmama, aki nyáron pár hétre befogadta a fővárosba vándorolt barátnő – anyánk – elkényeztetett gyerekeit: rácba szedte finnyás-nyafka öcsémet, engem pedig megtanított a ház körüli teendőkre, szépen, csöndben enni, megköszönni az ételt, felnőttekkel tisztelettudóan viselkedni. Akár tetszett, akár nem.

Ha untam magam, odamehettem a kisöreghez – aki már évek óta egy hangot sem ejtett ki a száján, csak üldögélt a padon. Tavasszal a cserebogarak röptét, ősszel a falevelek hullását mosolyogta. Vagy segíthettem a konyhában. És mamika szigorú munkaadó volt. A csokoládépuding masszájába nem dughattam bele egyik ujjamat sem, a friss, langyos kenyér serclijét nem haraphattam le, és a déli harangozás előtt egy perccel sem kaptam ebédet. A debreceni nagytemplom érces kolompja volt az én megmentőm.

A viaszos vászonnal leterített konyhaasztalon példás rendben álltak az evőeszközök: a villa alatt mindig volt szalvéta, a pohárban szörp, nagybuborékú szódával. Szótlanul kanalaztuk az aranygyöngyös húslevest, roppantottuk a csörögefánkot, ami porcukorbajszot rajzolt az orrunk alá.

Ebéd után nem volt szieszta vagy játék. Volt viszont zománcozott vájdlingban gőzölgő forralt víz, szem- és orrbirizgáló ultrapor. Aztán jött a sparherd. Az undok, ragacsos vasalkotmány – aminek a közepét késsel, a szélét kőporos ronggyal kellett sikálni – nehezen akart megtisztulni. Mentem volna már ki az udvarra ugróiskolázni vagy krétával rajzolni a falra, de mamika kérlelhetetlen volt. „Amíg fokhagymaszagú nem lesz, addig dörzsöld” – mondta, és nem tréfált. A sparherd fémje már ragyogott, a csuklóm sajgott, de hiába szipákoltam, a tűzhely nem lett szagosabb. Eltörött a mécses. Sírástól maszatos arccal, dühösen kiáltottam kíméletlen munkáltatómra: „Az én anyukám nem dolgoztat engem!” Mamika úgy kacagott, hogy neki is könnyek szöktek a szemébe. Gömbölyű, fehér karjával átölelt, izzadságtól nedves hajamat kifésülte a homlokomból és hatalmas, cuppanós csókot nyomott rá: „Szegény kicsi Zsuzsi, de rossz dolga van itt neki!” – mondta félig komolyan, majd kivette a kezemből a koszos rongyot, és helyébe nyomta az áhított rácsos sütit, ami csak uzsonnára járt volna, egy pohár nagyon zsíros tejjel.