Ahány ház, annyi fasírt. Itt lapos, ott gömbölyded, máshol pedig hosszúkás. És ez csak a külcsín, a belbecs még ennél is változatosabb. Az áztatott zsemle és a hús aránya az egyik alapvető különbség fasírt és fasírt között, de nagy kérdés az is, hogy nyers vagy dinsztelt hagymát tegyünk-e bele, borsot vagy inkább paprikát, fokhagymával vagy anélkül gyúrjuk…
Amikor a hozzávalókat vesszük sorba, még az sem biztos, hogy darált húst kell használnunk – hiszen „vagdaltról” lévén szó – lehet apró darabokra is vágni, főleg ha szárnyasról beszélünk. Mikor nem volt kedvem kibányászni a fiók aljáról a masszív, öntöttvasból készült orosz húsdarálót – és főleg bepiszkolni nem akaródzott fél kiló pulykacomb miatt – szépen összevagdaltam. Ez is csak ízlés kérdése, mint annyi minden.
Tuti recept gyakorlatilag nincs a fasírtra. Mert mindegyiknek más az egyénisége. Muszi fasírtja fakó volt, lapos, paprikátlan, nagy zsömle- és húsdarabokkal, olyan hivatalnokforma. Kevés olajban sült, vagy inkább senyvedt, mégis jó volt az íze. Pedig ránézésre a fene se gondolta volna. Anyámé szépen gömbölyödött, a belseje vörösen sötétlett, de néha kiszáradt, és szinte porlott a szánkban, bár az íze így is hibátlan volt. Kétkezi munkásemberek eledele. A suliban tenyérnyi, robosztus fasírtokat sütött a büfésnéni, sok borssal és petrezselyemmel, fokhagyma nélkül. Az arány erősen a zsemle irányába billent – a hús kárára –, ám a minőségén ez sem rontott. Igazi diákcsemege. És akkor ott voltak a szentendrei öböl pecsenyésbódéjának fasírtjai. Hatalmas, húsnemlátta, fűszeres, pirospozsgás korongok – házgyári kenyérrel és túlérett kovászos uborkával. Húsz kilométernyi evezés után, a partra húzott kajakok mellett, fáradt bicepszekkel emelgettük a szánkhoz… Nehéz fajsúlyú, sportos fasírt volt. Akkor, ott, nem cseréltük volna el egy jókora bélszínért vagy színtiszta rostélyosért sem.
Az én fasírtjaim sosem egyformák. Hangulatfüggőek. Néha kicsi, szájbaugrós, barna golyóbisok, máskor csevapcsicsás hasábok, és ha lusta vagyok, stefániázok. Rúdba hengergetem és bedugom a sütőbe. Reformkorszakomban reszelt sárgarépával, gyalult tökkel könnyítettem az amúgy is zsírtalan darált csirkehúson, és kihagytam belőle a zsömlét is. Aztán visszatértem a hagyományos ízekhez. Leggyakrabban darált sertéshúsos, fokhagyma és paprika nélküli, dinsztelt hagymás, petrezselymes fasírtra vágyom. Olasz napokon oregano és olajbogyó dukál bele, balkániakon borsikafűvel fűszerezem és sült paprika a köret. Magyaros hangulatban savanykás zöldbabfőzelék van a fasírt alatt. Mert a fasírt nagyon érzékeny a szakács hangulatára. Miért is ne lenne…
Te hogy szereted?
