Ez itt egy priváttörténelmi gasztroblog - ha már be kell sorolni valahova... Bár legtöbbször nem a kaja a lényeg, hanem aki és ami eszembe jut róla. De néha fordítva történik. Dolgok és emberek kapcsolódnak össze, ahogy nagyapám és a lebbencs vagy Hédi és a juhtúrós palacsinta.
Aztán megint máskor festmény, vers vagy zene tolakodik a receptek közé, de olyan is van, hogy recept sincs.
Mert minden van. Még ez is.
Sikerélmény nélkül nem érdemes élni. Sejtettem már rég, de Dr. Csernus sokkoló szentenciává léptette elő ezt az alapigazságot. Mondhat akárki akármit, ha nincs meg belül az a jó érzés, hogy alkottam valami remekbe szabottat, valami nagyszerűt, valami egyedülállót, akkor megette a fene az egész életet. Márpedig sikert aratni nem könnyű, rendszeresen kiváltani mások és önmagunk elismerését pedig igazi kihívás. És kihívások bőven várnak rám a konyhában is, nem csak a munkahelyen vagy a gyereknevelésben.
Van úgy, hogy beleteszek apait-anyait, megveszem a nyersanyagok legjavát, mégis csomós lesz a rántás, összefut a tej, nem nő meg az élesztő, leesik a tál, büdös a tojás, vagy nem jön ki a palacsinta a serpenyőből. Ugye ismerős? Aztán mégis elkészül az étel, ha nehezen, kisebb kerülőutakat bejárva is, de asztalra kerül a kényszerűségből szitán átpasszírozott rántással dúsított leves, az újra-és újrakevert tésztából a palacsinta, a tojás helyett tejbe panírozott rántott hús, a konyhakőre borult, majd összekotort, lemosott (nyugi, senki sem látta), újraízesített paradicsomsaláta. Csak én tudom, hogy háromszoros energiával, többszöri nekifutásra sikerült az attrakció – hogy a csúfos bukás fuvallata lengett a levegőben még nemrég –, mert az eredmény végül is jó, olykor egyenesen kiváló. Jóllehet, a mosogatóban felhalmozott edények, tálak, kanalak, sziták, tölcsérek árulkodhatnának arról, hogy elrontottam valamit, és megpróbáltam helyrehozni. De a mosogató közelébe úgyis csak én megyek, senki nem akadályoz meg a nyomok eltüntetésében. Megkönnyebbült, nagy sóhaj, fáradt kéz és láb, de megcsináltam.
Aztán van úgy, hogy jön az a közhelyes isteni szikra, ami a legváratlanabb pillanatban pattan ki a fejből egy káprázatosan egyszerű és nagyszerű ötlet formájában. Akkor pedig az első lendülettel neki kell állni, végigsöpörni a konyhán, mint egy hurrikán, és egy edény felhasználásával, tíz perc munkával megalkotni a MŰVET. A művet, amit majd emlegetnek, aminek híre megy, amire büszke leszek egy életen át, amibe a lehető legkevesebb energiát fektettem, (rácáfolva ezzel Einsteinre) de a legnagyobb elismerést váltottam ki. Mert a fizika szigorú és objektív tudomány, de az élet igazságtalan és szubjektív. A joghurtos túróhab ilyen tanulságokkal szolgál. A prototípus fogantatásától a szájba gyömöszöléséig (a közértben eltöltött időt leszámítva) mindössze 15 perc telt el. És egyesek azóta is emlegetik.
Elkészítés: az eper kivételével minden hozzávalót tégy bele egy magas falú keverőtálba, és gépi habverővel keverd kb. 6-8 percig. A krémes, habos állagú hófehér masszát lehetőleg talpas, öblös üvegpoharakba rakd – a kis darabokra vágott eperrel felváltva –, rétegenként. A tetejére tarts meg egy-egy egész epret. A már látványnak sem utolsó kelyheket tedd hűtőbe tálalásig. Elképesztően finom, hihetetlenül egyszerű, művészien látványos desszert. Nyár folyamán az eper felcserélhető bármilyen idénygyümölccsel, télen befőttel. De ha itt vannak az első nem üvegháziak – remélhetőleg pillanatokon belül–, csakis a friss epret ajánlom.