Vagy így: Láttam a Himalája című filmet, ahol a só körül forog minden. A világtól elzárt, kopár kis tibeti faluban alig terem meg valami kevéske gabona, ezért a helyben levő sót szállítják évente egyszer, a tél beállta előtt egy másik faluba, hogy elcseréljék búzára.
Az író ember egyik legnagyobb dilemmája - aki próbálkozott már írással, tudja –, hogyan kezdje. Így vagyok most én is. A sótartóval kellett volna kezdenem. Mert egész gondolatsorom eredője Ő maga. A modern, felújított, „átadós” konyhapulton csúfoskodó, hatvanas évekbeli, narancssárga műanyag sótartó. Egész pontosan só-és borstartó, mert a fehér fogantyús kis műremek két azonos küllemű, ám különböző lyuknagyságú, kézreálló darabot foglal magába. Megjárta velünk a hatvanas évek békásmegyeri Vízmű Üdülő gyereknapjait, a Duna parti kirándulásokat, a hetvenes években jött velünk a Dagályra, nagyanyám meg nagyapám két-háromévente lebonyolódó költözködéseit is átvészelte Pestről Budára, majd Budáról Pestre. Aztán megörököltem a tanácsi lakás tulajdonjogával, a politúrozott kredenccel, a piros zománcozott lebbencses lábossal együtt. És a tárgyak - a sótartó is - dobozolódtak, követtek minket lakásról lakásra. A kredencet otthagytuk valahol.
A sárga sótartó csúnya. A fonást imitáló műanyag redőkből soha nem lehet kitisztítani a koszt, a valaha rikító sárga színű hengerek kopottak, fénytelenek. Van a családban más sótartó is: hasas, formatervezett üveg, zárható tetővel, csonka kúp alakú fém, ami alulról tölthető, népies kerámia, kakasfejet utánzó fogantyúval. Mind a szekrények alján bujkálnak, csak néhanapján kerülnek elő, tavaszi nagytakarításkor, vagy lakásfelújításkor. A sárga műanyag mindig elöl van.
A sótartó ereklye lett. Három generáción átívelő szocreál csúfság. Sokat kibírt. Rendszerváltásokat, lakáscseréket, válásokat és hagyatéki rendezést. Most már marad is. Ha előkelő vendég jön, eldugjuk, vagy ha mégis kinn felejtjük, elnézően megmosolyogjuk, de alapvetően velünk marad. A drága, rusztikus olasz dekorcsempével díszített pulton, a szicíliai iparművész által tervezett gyümölcstartó, az ikeás cseréptál és apai nagyapám békebeli, régiségnek beillő fűszerpolcának társaságban. Kis családi történelmünk egy darabja, egy mese része, a konyha része... egyszóval az életem része.
Azért a sózást nem kell túlzásba vinni, már csak a vérnyomás miatt sem.