A mesében az öreg király megkérdezi három leányát, mennyire szeretik őt. A két nagyobbik égre-földre, életre-halálra esküdözik, apjuk legnagyobb megelégedésére, ám a legkisebb, legszerényebb királykisasszony azt mondja méltóságos édesapjának: „Úgy szeretlek, mint a sót”. Az öreg ezt hallván mérhetetlen haragra gerjed, és száműzi a hálátlan gyermeket. Aztán egyszer úgy alakul, de erre már nem emlékszem pontosan, hogy a só hiánycikké válik a birodalomban, és egyszerre világos lesz, hogy a só életfontosságú, hogy nélküle az élet unalmas és hát sótlan :-). A király megbánja minden bűnét, legkisebb, száműzött leányát visszafogadja, és bőségesen megjutalmazza. Kezdhettem volna így is...           

Vagy így: Láttam a Himalája című filmet, ahol a só körül forog minden. A világtól elzárt, kopár kis tibeti faluban alig terem meg valami kevéske gabona, ezért a helyben levő sót szállítják évente egyszer, a tél beállta előtt egy másik faluba, hogy elcseréljék búzára.

Az író ember egyik legnagyobb dilemmája - aki próbálkozott már írással, tudja –, hogyan kezdje. Így vagyok most én is. A sótartóval kellett volna kezdenem. Mert egész gondolatsorom eredője Ő maga. A modern, felújított, „átadós” konyhapulton csúfoskodó, hatvanas évekbeli, narancssárga műanyag sótartó. Egész pontosan só-és borstartó, mert a fehér fogantyús kis műremek két azonos küllemű, ám különböző lyuknagyságú, kézreálló darabot foglal magába. Megjárta velünk a hatvanas évek békásmegyeri Vízmű Üdülő gyereknapjait, a Duna parti kirándulásokat, a hetvenes években jött velünk a Dagályra, nagyanyám meg nagyapám két-háromévente lebonyolódó költözködéseit is átvészelte Pestről Budára, majd Budáról Pestre. Aztán megörököltem a tanácsi lakás tulajdonjogával, a politúrozott kredenccel, a piros zománcozott lebbencses lábossal együtt. És a tárgyak - a sótartó is - dobozolódtak, követtek minket lakásról lakásra. A kredencet otthagytuk valahol.

A sárga sótartó csúnya. A fonást imitáló műanyag redőkből soha nem lehet kitisztítani a koszt, a valaha rikító sárga színű hengerek kopottak, fénytelenek. Van a családban más sótartó is: hasas, formatervezett üveg, zárható tetővel, csonka kúp alakú fém, ami alulról tölthető, népies kerámia, kakasfejet utánzó fogantyúval. Mind a szekrények alján bujkálnak, csak néhanapján kerülnek elő, tavaszi nagytakarításkor, vagy lakásfelújításkor. A sárga műanyag mindig elöl van.

A sótartó ereklye lett. Három generáción átívelő szocreál csúfság. Sokat kibírt. Rendszerváltásokat, lakáscseréket, válásokat és hagyatéki rendezést. Most már marad is. Ha előkelő vendég jön, eldugjuk, vagy ha mégis kinn felejtjük, elnézően megmosolyogjuk, de alapvetően velünk marad. A drága, rusztikus olasz dekorcsempével díszített pulton, a  szicíliai iparművész által tervezett gyümölcstartó, az ikeás cseréptál és apai nagyapám békebeli, régiségnek beillő fűszerpolcának társaságban. Kis családi történelmünk egy darabja, egy mese része, a konyha része... egyszóval az életem része.

Azért a sózást nem kell túlzásba vinni, már csak a vérnyomás miatt sem.

                                                                                                                              

 

 

Szerző: mezsuka  2010.03.16. 15:27 13 komment

Címkék: sótartó

A bejegyzés trackback címe:

https://konyhamese.blog.hu/api/trackback/id/tr151831518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

baloma 2010.03.17. 11:55:24

Én úgy emlékszem, hogy az elűzött kiskirálylány viszontagságos és méltatlan körülmények között eltöltött hónapok után valahogy mégis egy királyfi karjaiban köt ki. Az esküvőjükre elhívják az öreg királyt is, akinek minden ételt sótlanul tálalnak fel. Na, és akkor jön a katarzis.

mezsuka 2010.03.17. 12:02:26

Az emlékezet ilyen dolog. Átalakítja a tényeket. Majd lehet, hogy javítom.
Köszi

Sinsemillia 2010.03.17. 23:23:14

Csak jelzem itt is, hogy nagyon tetszik!! :)) Egyszerű, gyorsan elkészíthető recepteket kérek szépen, ha lehet ilyet! :P :))
Puszillak!
Margitod

mezsuka 2010.03.18. 09:44:56

@Sinsemillia:
OÓ!
Naggyon köszönöm!
Készülök két szakácskönyv megírására is:
az egyik "Pástétomok", a másik Szingli-szakácskönyv".
Meg egyet akkor neked is "Könnyen, gyorsan Margitnak" címmel :)

izadoradanken 2010.03.18. 10:33:04

Nahát, azt gondoltam, a sótartó kérdése kizárólag a mi családunkban ilyen szenvedélyes téma. A dolog úgy áll, hogy a nagyinak egy remek szürke, műanyag, általam útisótartónak becézett darabja van. Hasonló, mint a te narancssárgád, csak kisebb.
Már vagy ötven éve, hogy megvan.
És pontosan ennyi ideje nem hullik belőle a só, merthogy gombosbostűfejnyi lukai a konyhai gőzben örökké eltömődnek. Nyilván odakötnek az apró kristályok.
A jelenet, amitől éveken át kivert a víz, meg szegény apámat is, alkalmanként ismétlődött. Mert só mindig kellett/ és szerencsére még ma is kell nagyanyám leveseihez.
Egy kis só kellene, mondtuk nyomatékosan, mire nagyi kilebbent a konyhába, és már hozta is az említett darabot. Amit aztán persze hiába ráztunk, püföltünk, döfdöstük a lukait só csak nem jött belőle. Viszont közben kihűlt a leves...
Ma már mindig mosolygok, ha a nagyi levese kerül az asztalra.
Már minden és mindenki megváltozott, csak ő maradt ugyanolyan, mint volt. A szürke dölyfös, használhatatlan útisótartó...

Jó, hogy elmesélted, így nekem is eszembe juthatott!

izadoradanken 2010.03.18. 10:38:04

bocs, valójában Csipet is én vagyok, de valamiért a rendszer törölte ezt a nicknevemet, és kaptam tőle egy másikat. Miután a témához remekül illeszkedett, hagytam, hogy az előző bejegyzésnél az maradjon,de már mostan csak így írok.

Írjál még, sokat, sokat!

mezsuka 2010.03.18. 10:51:54

@izadoradanken:
Kedves Izadora!
Bármilyen néven is írsz, nekem jó.
Főleg, hogy érzelmileg közelítesz a kérdéshez, akárcsak én.
Mert a has fontos, de a szív még fontosabb.
(ez kicsit érzelgősre sikeredett, de sebaj)

Zsabor 2010.03.18. 14:47:16

Nekünk régebben a turista só doboza szolgált sószóróként újrahasznosítva. Ej, azok a nyolcvanas évek, az a diszkréten lepukkant hangulat :)

mezsuka 2010.03.18. 14:50:37

@Zsabor:
Ez még nem nyolcvanas évek, annál korábbi. Bár rondaságokat minden korban gyártottak, gyártanak.

bloggernyul 2010.03.18. 21:41:03

És ha tudnátok a só még mennyi mindenre jó... áldás a bőrnek, szemnek, toroknak...

mezsuka 2010.03.19. 13:17:14

@bloggernyul:
a vérnyomásról nem is beszélve.... :)

bloggernyul 2010.03.19. 21:34:28

na ja, de a sófürdőtől még nem ment fel a vérnyomása senkinek... viszont nagyon jó méregtelenítő... a bőröd meg a kisbabák bizonyos testrészéhez fog hasonlítani, igaz, csak átmenetileg - de így is jó érzés!
süti beállítások módosítása