Hát, így, április elején már nem sok. A zsinegen nem csüngenek töppedt szőlőfürtök, a rúdon is egyre rövidebb a kolbász, és a szalonnából is nap mint nap vékonyabb szeleteket vág az ember. Van még birsalma a kredenc tetején, meg egy-két üveg cseresznyebefőtt, de a fogyóban levő készleteket lassan pótolni kellene. Vidéki porta, gőzölgő krumplipaprikás-falu, ami talán már nincs is. Azért jó álmodozni róla.
Városban persze más a helyzet. Se kamra, se kredenc, csak bazi nagy mélyhűtőláda. Abban is jégkása-álcába fagyott jóégtudjami, hús vagy hal, eper vagy meggy, édes tészta vagy sós. Na, igen, ha még nyáron felcímkéztem volna, most csak előkapnám, és nem zsákbamacskát kellene felolvasztanom. Majd jövőre rendesebb leszek, és nem hagyom bederesedni a ládát sem. Egyelőre azonban ki kell üríteni a mélyhűtőt, leolvasztani a hat centi vastag jégpáncélt, és felhasználni, amit csak lehet. Vegyük sorra. Ez a kislábosba fagyott pirosas valami talán töltött káposzta. Másfél adag, azért fagyasztottam le, mert ennyivel nem lehet mit kezdeni. Se akkor, se most. A két darab öklömnyi tésztagombóc vagy sajtos pogácsaalap, vagy pizzatészta, vagy almáspitének való maradék – a háromból kettő szinte biztos. Felolvasztom, aztán majd kiderül.
Gurulós lehetett valamikor ez a deres, féltéglává fagyott gyümölcspép. Tálba rakom, olvadjon ez is. Még jó, hogy a cukros darált diót felismerni fél év múlva is, a kis csavaros üveg átlátszó, és úgy néz ki, mint újkorában. Vajon hogy kerül a mélyhűtőbe? Félreteszem. Van itt még margarinos dobozban fahéjas reszelt alma, vagy ahhoz nagyon hasonló, és többéves gesztenyemassza. Elő velük! Ez a tejfölös pohár színültig zölddel csak spenót lehet, kizárásos alapon. Akad még diónyi parmezándarab, egyötöd rész a tömlős juhtúróból, uszkve nyolc és fél dekányi főtt tarja…