Hát, így, április elején már nem sok. A zsinegen nem csüngenek töppedt szőlőfürtök, a rúdon is egyre rövidebb a kolbász, és a szalonnából is nap mint nap vékonyabb szeleteket vág az ember. Van még birsalma a kredenc tetején, meg egy-két üveg cseresznyebefőtt, de a fogyóban levő készleteket lassan pótolni kellene. Vidéki porta, gőzölgő krumplipaprikás-falu, ami talán már nincs is. Azért jó álmodozni róla.

Városban persze más a helyzet. Se kamra, se kredenc, csak bazi nagy mélyhűtőláda. Abban is jégkása-álcába fagyott jóégtudjami, hús vagy hal, eper vagy meggy, édes tészta vagy sós. Na, igen, ha még nyáron felcímkéztem volna, most csak előkapnám, és nem zsákbamacskát kellene felolvasztanom. Majd jövőre rendesebb leszek, és nem hagyom bederesedni a ládát sem. Egyelőre azonban ki kell üríteni a mélyhűtőt, leolvasztani a hat centi vastag jégpáncélt, és felhasználni, amit csak lehet. Vegyük sorra. Ez a kislábosba fagyott pirosas valami talán töltött káposzta. Másfél adag, azért fagyasztottam le, mert ennyivel nem lehet mit kezdeni. Se akkor, se most. A két darab öklömnyi tésztagombóc vagy sajtos pogácsaalap, vagy pizzatészta, vagy almáspitének való maradék – a háromból kettő szinte biztos. Felolvasztom, aztán majd kiderül.

Gurulós lehetett valamikor ez a deres, féltéglává fagyott gyümölcspép. Tálba rakom, olvadjon ez is. Még jó, hogy a cukros darált diót felismerni fél év múlva is, a kis csavaros üveg átlátszó, és úgy néz ki, mint újkorában. Vajon hogy kerül a mélyhűtőbe? Félreteszem. Van itt még margarinos dobozban fahéjas reszelt alma, vagy ahhoz nagyon hasonló, és többéves gesztenyemassza. Elő velük! Ez a tejfölös pohár színültig zölddel csak spenót lehet, kizárásos alapon. Akad még diónyi parmezándarab, egyötöd rész a tömlős juhtúróból, uszkve nyolc és fél dekányi főtt tarja…

Na, szép kis háziasszony az ilyen, mint én… de mentsük, ami menthető. A tészták már puhulnak, beléjük csippentek. Az egyik édeskés pitetészta, a másik pogácsa-alapanyagnak tűnik. Az ihlet is megjön, amikor a már oly sokszor bevált muffinsütő előkerül. Igaz, nem a mélyhűtőből, hanem a szekrény aljáról. A tizenkét mélyedésbe épp fele-fele arányban jut a kétféle tésztából. A diós-cukros gyümölcspép gesztenyével színültig megtölti az édes kosárkákat, a sósak egyik felébe spenót, a másikba parmezános-juhtúrós füstölt tarja kerül.

Amíg a sütő gázlángja halkan lobog, azon gondolkodom, mi a csudát találtam volna ki vacsorára, ha rendes háziasszony vagyok, és csak steril, felcímkézett ételek lettek volna a mélyhűtőmben, ha hanyagul és meggondolatlanul nem dugdosok bele mindenféle maradékot, hátha még jó lesz valamire? Lenne a ládában dátummal és lejárattal ellátott, fóliahegesztővel légmentesített bélszín? Vagy konyhakész „eredeti” olasz pizza? Esetleg importból származó tiroli meggyes? Lehetne, de nincs. Vannak viszont szebb napokat megélt kis cefetek ebből-abból, és gazdag képzelőerő. Másra már nincs is szükség. Csak egy jó kis boros teára, forralt borra a langyos édes-sós kosárkák mellé. A másfél adag töltött káposztát megkapja Boni, a hűséges házőrző, akinek ünnepnappá varázsoltam ezt a hűvös tavaszi estét. A mélyhűtő csillog-villog, tágas és makulátlan. Azért ebből a sajtos-tarjás muffinból – ha kihűl – beleteszek kettőt, rosszabb napokra, amikor csak előkapom, és elcsomagolom uzsonnára. Na, még egyet a diós-gyümölcsösből is…..