Régóta töröm már a fejem: ha lenne egy Hungarian Fast Food éttermem, ugyan mit árulnék benne? Olyat, ami kézbe kapható, egy szendvicsnél nem nagyobb, többféleképpen ízesíthető és valódi magyar… Van először is a lángos, amit kevés európai honfitársunk kezébe mernék odanyomni, na nem azért, mert nem finom (általában), de az olajtól csöpögő, zsírpapírba vetett magyarságunk egy darabja, legyünk őszinték, nem szalonképes. Az olaszok kemencében sütve, nagyképűen pizzának aposztofálva, világhíressé tették ezt a kenyértésztából összekapart, majd kilapított lepényt, igaz egy kis sajtot, paradicsomszószt is tesznek rá. Persze a mi lángossütőinkre sem panaszkodhatunk, mert manapság már akár kecsöpös, sajtos és/vagy tejfölös kivitelben is lehet kapni, de ezt a változatát utcán és gusztusosan enni még nagyobb képtelenség.
Aztán ott van még a kolbász és a hurka, majoránnával vagy anélkül, csípősen vagy édesen. Az evés módjának ecsetelésébe akár bele se fogjunk, mert egy házi disznótoros elfogyasztásához nemcsak jókora asztal, számos szalvéta szükségeltetik, hanem savanyúság is, amit végképp nem lehet könnyedén feltálalni, vagy kirakatot nézve majszolni. (Nem beszélve a nagyfröccsről, ami nélkül nem is esik jól a falat)
Gyorsan bekapható hungarikumaink ezzel kifogytak, hacsak nem gondolkodunk káposztás rétesben és szalámis zsömlében, de sajnos ezekkel aligha futunk be káprázatos világkarriert.
Marad a bundás kenyér. Töltve. Vagy zsömle, ami még jobb, mert aprokszimatíve hasonlít egy hamburgerhez, és olyan csinos kis papírdobozba rakható, mint egy whopper vagy egy big mac. Az ízhatást fokozandó nem elégszünk meg a szimpla tejbe-tojásba forgatással, hanem felszúrjuk a (szigorúan) szikkadt zsemle hasát, de nem teljesen vágjuk végig, csak úgy háromnegyedig, és abba elkezdünk beletuszkolni mindent, amit szeretünk. Csípős csabait, pulykapárizsit, füstölt sajtot vékonyra szelve, de nem idegen tőle a juhtúró, a krémsajt és bármilyen sonkaféle. Legjobb, ha mindegyikkel kipróbáljuk.
Első töltött bundás-élményem még azokhoz az évekhez kötődik, amikor reggel farkaséhesen ébredtem, kalóriaszámlálás nélkül ettem, amit elém tettek, és nem volt ritka, hogy 2-3 zsömlét is bekaptam, hipp-hopp. A szerzői jog viszont Marika nénit illeti, barátnőm édesanyját, aki ezzel ébresztett minket egy lányosan átröhögött szombat éjszaka után, forró citromos teával és egy kis fejcsóválással tálalva. A bundás kenyér jóféle sűrűszövésű házgyári vekniből készült, a töltelék 3 forint hatvanért kapható párizsiból, (akkor még csak egyféle létezett) a sajtszelet nyilván csak trappista lehetett, maximum óvári vagy edámi.
A töltött bundás zsemle lehet feltét spenóthoz vagy tökfőzelékhez, lehet önálló vacsora lilahagymával és rumos teával, és lehet egy fantáziámban érlelődő magyaros gyorsbüfé slágercikke. Szinte már látom is lelki szemeimmel, ahogy a suliból kiözönlő diákok levágják hátizsákjukat a sarokba, odaállnak a pulthoz, és böngészik a „bundás-választékot”. Lehet, hogy kicsit meg kell majd alkudnom, és kecsöpöt, majonézt tenni az asztalokra, lehet, hogy lesz, aki nutellával kéri, talán olyan is akad, aki szójaszósszal önti nyakon. Nem baj. Mi is teszünk ananászt és kukoricát az olaszok pizzájára, amitől már a szemük se rebben, a milánói makarónira pirospaprikát szórunk, a szecsuani sertéssültet krumplival kérjük, mert azt jobban szeretjük, és így tovább. Nincs mit egymás szemére vetnünk, itt ezen a nagyvilágon, ami úgy látszik – legalább az étkezési kultúrában – egyre kisebb. Hajrá bundás kenyér!
