Sosem tartom be a szabályokat maradéktalanul, valami kis hézagot mindig találok, ahol kicsusszanhatok, egyszóval fegyelmezetlen vagyok. Mondjuk szebben: testhez igazítom a követelményeket. Receptre vetítve: hol bővebbre veszem a hozzávalók számát és arányát, hol pedig szűkebbre. Így van ez akkor is, amikor ide írok, de mivel arányérzékem majdnem csalhatatlan, ne veszítsétek el belém vetett bizalmatokat, inkább ti is bízzatok magatokban!

Nézzünk egy példát: azt olvasom, hogy három tojás kell a pitébe, és nekem csak két tojásom van. Ilyenkor nem szaladok sem a tyúkólba, sem a boltba, egyszerűen szempontot váltok, osztok-szorzok (mindezt a bölcs tudattalanban), s már kész is az új arányokkal és változó szabályokkal készülő kaja, mely csak egyszer érvényes. Ha nagyon kéri valaki, megkomponálom újra, de csak elméletben. A gyakorlatban biztosan nem készítek el semmit kétszer ugyanúgy. Nem kérkedek vele, nem vagyok rá büszke, csak úgy mondom.

A pitetészta egyébként nem kényes dolog. Egy a lényeg, ne lisztezd, gyúrd, míg sima és könnyen nyújtható lesz, inkább szakadjon, repedjen és a cefeteket nyomkodd bele a tepsi aljára, úgy lesz jó! Ha darált diót is teszel bele, garantáltan nem áll össze tisztességesen, minél többet, annál kezelhetetlenebb lesz, ez tény. És akkor mi van? Az alsó réteget így-is úgy is el lehet rendezni, a tetejét pedig akárhány darabból foltozod össze, a végén tojássárgájával megkenve szépen eltűnnek a repedések, legfeljebb nem lesz márványszerű, hanem girbegurba, ami csak a házias jelleget emeli ki.

Ami a képen van, úgy készült, hogy nem volt itthon e zsír, se margarin, se vaj. Tojás is csak kettő. Márpedig valamirevaló szakácskönyvben nem találsz egyetlen pitereceptet sem, amit ezek nélkül el lehet készíteni. Volt viszont rengeteg dió (Eszter barátnőm jóvoltából – nagymama nagypárnahuzatából készült vászonzsákban) és olívaolaj. Az alma pedig a legrosszabb fajtából való: apró, puha, kásás és éretlen. Így is lehet jó almáspitét csinálni, sőt, ez az igazi kihívás. A kihívások és a nehézségek pedig arra valók, hogy használjuk a kreativitásunkat. Gatyamadzaggal buherált trabantékszíj és tejfölöspohárral helyettesített Hajdú mosógép-alkatrész járnak elöl jó példával…

Nem csigázom tovább a kedélyeket, itt van a recept:

A három bögre lisztet tedd egy nagy tálba és keverd össze feleannyi darált dióval és kristálycukorral, tegyél bele fahéjat, őrölt gyömbért, sütőport, csipet sót. Ha a szárazanyagot elkeverted, jöhetnek a tojások, egy-egy deci tejföl és olívaolaj (egy pár kanálnyi tojást tegyél félre a teteje kenéséhez). A tészta remélhetőleg összeáll annyira, hogy a fentebb leírt módon tepsibe helyezd a felét. A csúnya és rossz almákat hámozd meg, csumázd ki, és szeleteld vékonyra a gerezdeket. Tedd fel egy lábosban cukorral, fahéjjal, vaníliával, citromhéjjal és hagyd egyet rottyanni. Ha az almácskák kieresztették kevéske ízetlen levüket, adj hozzá még a dióból is, hogy felszippantsa. Simogasd a tepsibe, és jöhet a foltozás. Ha minden darabot elhelyeztél a tetején, a szélét oldalt nyomkodd le, hogy összeérjen az aljával, és a tojáskenés után szurkáld meg villával. Lassú tűzön, kb. 40 percig süsd. Ha megkóstolják, és azt mondják majd, hogy: „Soha életemben nem ettem még ilyen finom almáspitét”, ne szabadkozz, vágd zsebre az elismerést. Én is így szoktam.