Nudli, gnocchi, nokedli, galuska. Ha hiszed, ha nem, rokonok. Alak, íz és elkészítési mód tekintetében mindenképp, de etimológiailag is. Lehetnek édesek és sósak, géppel-kézzel egyformára hengergetettek, vagy szabálytalanra szaggatottak. A nokedli és a galuska közötti különbséget nehéz lenne meghatározni, de a nudlit és a gnocchit is csak akkor választhatjuk külön, ha pirított zsemlemorzsában vagy pestós (zöld bazsalikommártás) mártásban látjuk viszont a tányéron.
Egy szó mint száz, a magyar konyhában éppúgy otthonosak a dundi, esetleg hosszúkás tésztahengerek, mint tőlünk északra vagy délre, és ezerféleképpen elkészíthetőek. A gombóccal egy tányérból figyelő krumplinudlit nem kell külön bemutatni senki hazánkfiának, és ha manapság már mélyhűtőből kapjuk is ki a zacskót, amelyből dermedt állapotban csobbannak egyenesen a forró vízzel teli lábosba, még emlékszünk gyerekkorunkból a gyúródeszkára, a tésztakígyóra, és anyáink könyékig lisztes kezére. Mert azért úgy az igazi: házi készítésű, fahéjas cukorral bélelt szilvatöltelékes gömbölyded formák és angyalbögyölők, ahogy nagyanyám hívta őket. (Bár nagyi „korhatáros” beszólásait mi, unokák nem vehettük a szánkra büntetlenül, az angyalbögyölő-t előtte is kimondhattuk) Mikor elmagyarázta, mit jelent, majd feldőltünk a nevetéstől. Gurgulázva ismételgettük, ízlelgettük a szót, és lopva a fiúkra sandítottunk.
Igazi gyerekcsemege volt a gombóc és a nudli. Lehetett anyuval együtt formázni a konyhaasztalon, trükköket ellesni és arányérzéket tanulni. Persze apu nem szerette. Azt mondta nem embernek való. Mármint férfinak. Ezért az ő adagja nem zsemlemorzsában, hanem paprikás szaftban vonult be a családi recepttárba. Ezt a „magyaros” változatot soha, sehol, senki konyhájában nem láttam viszont azóta sem. Pedig egyszerű és nagyszerű, nem túl könnyű, de nem is túl nehéz étel.
A lobogó forró vízbe dobott nudlit addig főzzük, ameddig azt zacskón feltüntetve jelzik. Fontos, hogy megnézzük, mert az előfőzött nudlinak elég két perc, a nyersnek tíz is kell. Ha magunk gyúrjuk, az megint más tészta…. Fogunk egy helyes, éppen jó méretű lábost, legjobb, ha piros és zománcozott. Felolvasztjuk a zsírt, de épp csak olvadásig, és lehúzzuk a tűzről. A pirospaprikát belekeverjük, beleszórunk pár tekerés friss borsot, ízlésünk szerinti sót, és a kifőtt, nem túl hideg vízzel leöblített nudlit is beleborítjuk. Lefedjük, és ha kell, még melegítjük kicsit, majd fedővel együtt addig rázogatjuk, míg a piros szaft egyöntetűen beborítja az összes angyalbögyölőt.
Most azt gondolod, nem nagy ügy ez a paprikás nudli. Lehet, de azért próbáld ki. Meglepően finom. Akik nem tartanak otthon zsírt, olajjal is elkészíthetik. Gondolom. Bár még sosem próbáltam. Megjegyzem, anyu pecsenyezsírral csinálta, olyan jó kis krémes, sült oldalas alól kikotort, barnásan nyúlós üledékkel együtt. Persze akkor még reformkonyháról senki sem hallott, és azt hiszem, ez az étel nem is nagyon adaptálható reformosra. Javaslatom a következő: tálaljátok egy könnyű, szaharinnal édesített gyümölcsleves után, melynek kalóriatartalma minimális. Tudjátok, a kecske meg a káposzta végett… Azért azt a kis reszelt sajtot ne spóroljátok le róla!
