Befogadó nemzet a magyar. Van, aki ezt fájlalja, van, aki észre sem veszi, van, aki átkozza. Népek, szokások, vallások, hitek és velük együtt ízek vonultak át - stratégiailag, földrajzilag és szellemiségében is nyitott – kis országunkon az elmúlt évezredekben. Ez a változatosság meg is látszik konyhaművészetünkben. Büszkék lehetünk gulyásunkra, paprikás csirkénkre, töltött káposztánkra, halászlénkre, palacsintánkra, még akkor is, ha ezek közül csak a vérpiros hallé hamisítatlanul magyar. (A többit ugyanis a körülöttünk élő népektől kölcsönöztük, majd variáltuk, vagy - mint például a gulyás és a pörkölt - megtalálhatók más kultúrákban is.) Azért nem kell szégyenkeznünk, mert „magyarításban” nagyok vagyunk! Tudunk magyaros pizzát, spagettit gyártani, az eredetileg bárányból készült gyrost csirkével helyettesíteni, hamburgerbe csalamádét applikálni. Jut is, marad is.
Vannak olyan ételek is, amelyek változatlan formában nyertek polgárjogot étlapunkon, lásd: feta sajtos görög saláta, tzaziki, sült paprika. Keleti ízek büféjében arab vagy török közvetítéssel jöttek, láttak és győztek. Az e fajta büfékben előszeretettel adagolt oregano, borsikafű, kakukkfű nem idegenek ízlelőbimbóinknak. Az elsőt vadmajoránna néven már őseink is ismerték, az utóbbiakat bármely, kissé elvadult kertben meg lehet találni. Feta-ügyben pedig vita sem lehet: a lágy, sós, hófehér sajt a legminimálisabb ellenállás nélkül lett a mienk. Bújtassuk most sült paprikába, öntsünk rá leheletnyi szűz olívaolajat, és együk langyos pirítóssal!
Aki hiányolja a magyaros hozzávalókat, vigasztalódjon a színekkel. Piros, fehér zöld. Ha helyes sorrendben nézzük…