Mi jut eszedbe a buktáról? Nekem barnafedelű, fehér, foszlós kelt tészta, aránytalanul kicsi, piros töltelékkel. A tetején a porcukorfelhő olykor beszippantódik az orrba, aminek elkerülése végett többek a felső réteg idejekorán való lenyalásához folyamodnak. Bár nem vagyok sem finomkodó, sem álszent, evvel a megoldással sosem éltem.
Mivel a 10-12 falattal bekapható buktának csak a középső fertályára jut az édes töltelékből, ezért igen jó arányérzék, kézügyesség és térlátás kell ahhoz, hogy – először négy, majd két ujjal forgatgatva az egyre fogyó süteményt – az utolsó adagban beálljon végre a helyes tészta/lekvár-arány. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy kiváló arányérzékkel és kézügyességgel áldott meg az ég, ezért legtöbbször sikerül úgy zsonglőrködni, hogy sem a porcukrot nem inhalálom, sem a lekvár nem pottyan ki. Ez azonban nem öndicséret, puszta ténymegállapítás.
A hatalmas – ovis és menzás – bukták kimentek a divatból, amit buktaevőként nem is nagyon bánok. De úgy vagyok vele, mint amikor egy-egy kiveszőfélben levő növény- vagy állatfajról hallok: kár, hogy az ételvilág egy darabkája örökre eltűnik. Persze fölösleges ezen sajnálkozni – hiszen egyrészt ilyen a természetes szelekció, másrészt újabb fajok tűnnek fel, melyek se nem rosszabbak, se nem jobbak. Egyszerűen mások.
A buktadinoszauruszok ideje tehát lejárt, de jelentem: nálam egy mutáns túlélte a kiválasztódást. Adaptálódott a megváltozott körülményekhez és kicsit meg is újult. A leheletkönnyű tészta épphogy csak körülöleli a tölteléket, ami pedig nem lekvár, hanem a gombóctól lenyúlt fahéjas szilva. Úgy is mondhatnám, sült szilvásgombóc, de nem lenne igaz, mert a tésztában nincs krumpli. Nagyon egyszerű, nagyon finom és irtó gyorsan elfogy. Ezért csak akkor tálald föl, ha a bablevesből vagy a gulyásból már annyi fogyott, hogy mindenki pukkadásig jóllakott. Így sem jósolok neki többet 10 percnél, de nem is baj, mert a másnapos bukta a kutyának sem kell. Ez persze nem igaz. A mi kutyánk még harmadnaposan is imádná. Ha maradna neki.
Egy kisebb tepsihez szükséges hozzávalók: 30 deka liszt, fél zacskó élesztő, 10 deka vaj, egy tojás, 3 evőkanál porcukor, langyos tej, szilva, fahéjas kristálycukor
A lisztet morzsold el a vaj 90 százalékával, add hozzá az élesztőt, a cukrot és a felvert tojás 80 százalékát, majd annyi langyos tejet, keverj hozzá, amennyivel lágy tésztává gyúrhatod. Lisztezd be, fedd le és tedd el pihenni. A duplájára kell dagadnia. A szilvát magozd ki, de csak annyira nyisd szét, amennyire muszáj és tölts a mag helyére annyi fahéjas cukrot, amennyit elbír. A megkelt tésztát nyújtsd másfél centisre, szaggasd kb. 8 centis átmérőjű korongokká (az sem baj, ha szabálytalan) és dugd bele a szilvákat, majd bugyoláld össze, megnyomkodva a réseket, nehogy kiszivárogjon a sütésnél a fahéjas szilvalé. A maradék vajjal kikent tepsibe viszonylag szorosan kell egymás mellé rakni őket, úgy, hogy a tapasztott rész alul legyen. Mikor tele a tepsi, kend meg a megmaradt10 százalék tojással és keleszd újra őket. Gyönyörűen egymáshoz simulnak, és felfelé terjeszkednek majd. A 180 fokra felmelegített – közepes hőmérsékletűnek is mondott – sütőben addig süsd, míg olyan nem lesz a teteje, mint a fényes karamell. Mivel kelt tésztát nem ajánlatos melegen enni, dugd el a szekrény tetejére. Vedd elő a scrable-táblát és játsszatok le egy partit. Addigra biztos kihűl.
