Volt egyszer egy hatemeletes, belvárosi, gangos bérház, abban lakott Andi, Ildi, Márti és Zsuzsi. Fiatal asszonyok voltak mind a négyen, kisebb-nagyobb, több-kevesebb fiú- és lánygyermekkel, na meg persze jóravaló férjekkel és időlegesen felbukkanó, majd eltűnő kóborcicákkal. Szép időben a függőfolyosó napos részén, a korlátra támaszkodva beszélgettek, nevettek, panaszkodtak, dicsekedtek, és olykor sírtak is. Hidegben hol az elsőn, hol a másodikon, hol a negyediken jöttek össze egy kis baba-mama klubra, ahol nem csak eszmét, de receptet is cseréltek. Hozták-vitték a kóstolót, az édeset, a sósat, ha éppen nem fogyókúráztak, mert persze a csoda-diéták is kézről kézre jártak. A Kilo-nit csepptől a kínai teán át a fél pohár almaecetig mindent kipróbáltak, egymás fürdőszobamérlegén kontrollálva és hitelesítve az eredményt. A véletlen hozta össze őket, na meg a földrajzi-és lakáshelyzet. Nem voltak barátok, csak jószomszédok, ami nem is olyan kevés. A gyerekek felnőttek, lassan szétszéledt a csapat, már csak Ildiék laknak a belvárosi házban. Néha még mindig összejönnek, együtt esznek, isznak, beszélgetnek. De már semmi sem a régi. Hiába tökéletes a budai családi ház kertjében elköltött vacsora, hiába csillognak az autók, ők még mindig az elsózott borsólevest, a méregerős spagettit, a szenesre sült kolbászos pizzát, és az Éva vermutból kreált koktélt emlegetik, hol nevetve, hol melankóliával. Andi káposztás-húsos egytálételét minden asszony kipróbálta, hozzátéve egy-egy csipetet a maga fantáziájából meg a fűszerpolc kínálatából. Hogy milyen volt az eredeti, arra már senki sem emlékszik pontosan, de nem is ez a lényeg. A nosztalgia viszont megmaradt, és most már meg is marad örökre, mert ez a kényszer-szülte, testvéri egymásrautaltság egy volt a fiatalságukkal.