Apró, vékonyhéjú zöldes, vaskos húsú pirosas és töppedt viaszsárga. Talán az utolsó 299 Ft-os hálós paprikát csíptem el a piacon. Lecsónak a legjobb. A fakó paradicsomokból már nem kértem, de az augusztusban befőzött vérpiros lukulluszok épp meózásra várnak. Mivel feltehetőleg ez a szezon utolsó szabadföldi alapanyagokból készült lecsója, megadom a módját. Ezúttal mangalicaszalonnánál és csípős dunaharaszti parasztkolbásznál alább nem adom.

A lecsókészítés Diana utcai tízparancsolatát ezennel blogba vésem:

1.       A szalonnát addig sütjük, míg barna töpörtyű nem lesz belőle.

2.       A hagymát hajszálvékony fél karikákra vágjuk, nem aprítjuk. Viszont sózzuk.

3.       A paprikát szintén fél karikákra vágjuk, a csumája környékén megengedett a keresztbe aprítás. A szalonnazsírban addig forgatjuk, míg kicsit megpörkölődik, legalább egy része.

4.       Nem a legszebb paprikából lesz a legjobb lecsó.

5.       A paradicsomot negyedeljük, és a 3. pontban leírt fázis után tesszük bele, nem akkor, amikor már majdnem kész.

6.       Víz lehetőleg ne érjen a lecsóhoz!

7.       Ha kolbásszal készítjük, a hagyma félig dinsztelt állapotában tegyük bele.

8.       Őrölt pirospaprikát nem használunk.

9.       Csak addig főzzük – fedő alatt –, míg a paprika szervesen együtt marad a héjával.

10.   Ha többen jönnek, mint amire számítottunk, jöhet a tojás.

Ettől csak akkor térek el, ha nem én főzök. Pár éve Szentendrén viszont olyan bográcsos lecsót ettem, amelynek minden elkészítési fázisával vitatkoztam volna, ha nem vagyok jól nevelt. A szalonna szemmel láthatóan nem sült ki rendesen, a paprika szétfőtt, a rengeteg tojástól egy pépes massza lett az egészből, mégis elképesztően finom volt. De hát ez csak a kivétel lehet, ami erősíti a szabályt. A fentebb olvashatót.