A rendszerváltás nemcsak társadalmi-politikai értelemben hozott újat, de a konyhaművészetben és a táplálkozásunkban is. A kilencvenes évek elején fel-feltünedeztek az elegánsabb zöldségesek pultjain az egzotikus gyümölcsök (marcuja, licsi, csillaggyümölcs, mangó) és zöldfélék (zellerszár, mángold, rukola, articsóka, édeskömény), melyek mára már teljes polgárjogot nyertek itthon is. Nem lepődünk meg, ha olyat látunk, amilyet még soha, és ez nemcsak a piaci standokon van így. Napirendre térünk a dolgok felett, anélkül, hogy keresnénk a miértjét, tudomásul vesszük: ilyen is van...
A rukolával és az articsókával még itáliai utazásaim alatt megbarátkoztam, a licsi, vietnami importkonzerv formájában már létezett a szocializmusban is, de az avokadó váratlanul robbant be életembe. Ajándékba kaptam. Barátságból. Nézegettem a fura, körteformájú, rücskös héjú méregzöld gyümölcsöt, és el sem tudtam képzelni, mihez kezdjek vele. A szakácskönyv nem írt róla, a Nők Lapja néhány utolsó számát is hiába lapoztam át, nem találtam az avokadó hasznosítására semmiféle receptet.
Mivel barátnőkre mindig számíthat az ember, néhány telefon lebonyolítása után már két kezemen sem tudtam megszámolni a tippeket. Volt aki azt javasolta, egyszerűen kenjem langyos pirítósra, csak úgy natúr, volt aki salátába tette volna, és akadt olyan is, aki azt mondta, ne bajlódjak vele, semmi íze, de a magját adjam neki, mert szívesen kicsíráztatná szobanövénynek. Tanácstalan voltam. De a szerencse és a véletlen kerti partiba sodort, ahol a piknik-alapú sürgölődésben – jó szokásom szerint – megpróbáltam a háziasszony segítségére lenni, aki a kezembe nyomott két avokadót, egy kis tálat, kitett az asztalra rúdmixert, fokhagymát és tejfölt, majd azt mondta: Ezeket keverd össze, amíg megterítek. Kuktasorba süllyedni nem olyan megalázó, ha emelt fővel állunk a munkához. És nem is volt választásom, hisz magam ajánlottam fel a segítséget. A hozzávalókat két perc alatt megpucoltam, betettem az üvegtálba, hozzáöntöttem a tejfölt, egy kis sót és borsot, aztán a rúdmixerrel nekiestem. Öt perc. Ennyi idő alatt állt elő a hihetetlenül szép színű, habos-krémes avokadókrém. Ujjbegyre csippentve vetettem próba alá. Tudjátok, hogy milyen a pasztell zöld íz? Nem? Kóstoljátok meg az avokadókrémet. Na, épp olyan.
Hozzávalók: 2 érett, puhulásnak induló avokadó,
Elkészítés:
Mindent bele! Mármint a tálba. Rúdmixeres beavatkozás után már tálalható is. Sós keksszel, zellerszárral tunkolva fogyasztandó. Egy dologra ügyeljünk: az avokadó nem szereti a levegőt, könnyen oxidálódik, és csúnyán megbarnul, ha nem teszünk bele citromlevet. Ha mégsem teszünk bele, csak annyit készítsünk, amennyit hamar elfogyasztunk. Nem lesz nehéz, elhihetitek...
Utóirat: Pepitabarack nem tudja, hogy meg kell-e pucolni az avokadót. Neki írom: IGEN. A vastag zöld héjat próbáld meg eltávolítani.... :)
