„Omlett”.  Mennyi légiesség van ebben a szóban! Könnyed, elegáns, arisztokratikus. Nem úgy, mint hétköznapi rántotta-testvérkéje, amit percek alatt összeütünk és aztán percek alatt befalunk, egyik kézben a kenyérrel, másikban a villával. És még ki is töröljük a tányért. Ugyanis nem vagyunk sznobok.

Mert a sznobok nem esznek, csak táplálkoznak és fogyasztanak. Késekkel, villákkal bástyázzák magukat körül, hogy minél távolabb kerüljenek az ételtől – ami cuppog, fröcsög, neadjisten gőzölög –, és csak úgy távolról, kényszeredetten tologatják a tányéron azt a szükséges rosszat, ami nélkül vígan meglennének, ha gyarló testük nem követelné a mindennapi betevőt. Egy szalonnás rántotta puszta látványa is pszichoszomatikus eperohamot váltana ki belőlük, nem beszélve a kolbászosról, aminek a szélén a pirosas zsír serceg és bugyborog illetlenül… (epebajosoktól, koleszterintúltengésben szenvedőktől, emésztési zavarokkal küszködőktől, kórósan elhízottaktól elnézést kérek)

De el kell ismernem, az omlettnek is van létjogosultsága. Lehet szeretni, mert a tejszínes-sajtos adaléktól olyan gusztusosan puffadt lesz, mert ízlésesen hajtogatható, tekerhető, szelhető és tálalható. Az omlett variabilitása szinte végtelen, de kevergetni tilos. Az is igaz, hogy elkészítése több odafigyelést igényel, mint a rántottáé, de megéri, mert olyan különlegességet rittyenthetünk belőle, hogy akár vendégvárónak is jó. Omlettünk attól nyári, hogy idényzöldségeket sütünk a tojásos massza alá, méghozzá kicsit odakapatva.

Hozzávalók 4 személyre: 10 tojás, 1 vékonyabb cukkini, 4 zöldpaprika (tetszés szerint erős vagy édes), 4 szál újhagyma, 10 deka reszelt sajt, 1,5 deci tejszín vagy 2 deci tejföl vagy fele-fele, 4-5 evőkanál olaj, (paradicsom, rukola és/vagy petrezselyem a tálaláshoz)

Elkészítés: Jó nagy teflonserpenyőben felhevítjük az olajat, beletesszük a hosszanti irányban felszeletelt paprikát és a karikára vágott cukkinit. Addig sütjük, míg a paprika mindkét oldala szépen megpirul, és a húsa is puha lesz. Természetesen sütés közben megfordítjuk. A cukkini kicsit szétfő, de nem baj. Ha már majdnem kész, megsózzuk. A tojásokat a sajttal, tejszínnel összekeverjük, megsózzuk, és habosra keverjük. (A nagyon fifikás szakácsok a fehérjét külön felverik, én sose szoktam.) A lángot jó nagyra vesszük a serpenyő alatt, és beleöntjük a tojásos masszát. Akkor jó, ha a széle azonnal fodrosodni kezd. Fél percig nagy lángon sütjük, majd levesszük kicsire. Felszeleteljük az újhagymát, és rászórjuk a tetejére. Ekkor három választásunk van:

1. Lefedjük, és még 3-4 percig hagyjuk a lassú tűzön, de nem fordítjuk meg. Így lágy marad a teteje.

2. Tányérra csúsztatjuk, a serpenyőt ráborítjuk, majd visszaborítjuk. A sületlen fele így alulra kerül, és azt is megsütjük.

3. Ügyesen félbehajtjuk az omlettet falapáttal, lefedjük, de már nem sütjük, csak hagyjuk a fedő alatt 1-2 percig. Cikkekre vágva tesszük tányérra. A belseje kicsit laza marad, de nem folyik. Mindenfajta friss zöldség és kenyér illik hozzá. Különösen szép, ha paradicsomszeleteket és rukolát dugdosunk bele, mellé pedig nagylyukú toszkán kenyeret adunk. Marcello Mastroianni és Sophia Loren az I Girasoli című filmben ettek valami nagyon hasonlót. Nézzétek, milyen szépek!

A filmhez nehéz hozzájutni, ezért van magyar irodalmi ajánlatom is az omletthez: Kosztolányi Dezső: Esti Kornél kalandjai - Omlette à Woburn.

                                                                                                          

 

Szerző: mezsuka  2010.08.19. 06:46 Szólj hozzá!

Kicsit  pihenek.

Fejben azért főzök, és a Galaxis útikalauzt olvasom újra.

Jó nyaralást nektek is.

MZS

 

Szerző: mezsuka  2010.08.10. 21:17 2 komment

„Lááányok…” – mondja röhögve a gyermek. Anyja barátnőire céloz, akik az említett korból már kinőttek ugyan, de maguk között mégiscsak megmaradtak lányoknak. Ez képezi a nevetség tárgyát. Hát jó. Röhögjön csak. Jön még kutyára dér!
Én viszont azon tűnődöm, mivel lakassam jól a „lááányokat”, hogy ŐK ne sírjanak a kalóriák miatt, és hogy ÉN se maradjak szégyenben, mint vendéglátó. Nehéz ügy, mert az egyik a zöldet nem szereti, a másik a pirosat, illetve csak főzve és nem nyersen, satöbbi... Mivel +39 fokban a tűzhely szóba sem jöhet, maradnak a salátafélék. És ha már saláta, legyen rukola. Borsmustárlevél magyarul, bár Jamie Oliver szinkronhangján kívül kevesen mondják így. Kár, mert a nevében benne vannak az ízei: csípős, édes, savanyú, keserű. Tehát életszerű...

Gyorssaláta – úgy, hogy mindenkinek megfeleljen:

Rukola, fetasajt, sült paprika olajban eltéve, paradicsom, oregano, olajbogyó, újhagyma, olívaolaj.

A lapos tálra terítsd szét a rukolát, a sült paprikát vágd hosszú csíkokra és halmozd rá. Utána jöhetnek a fetatéglácskák, a felkarikázott újhagyma és a bogyók. A paradicsomot én a szélére cikkeztem-cakkoztam, mert az egyik „lány” ki nem állhatja, így nem kellett kiturkálnia. Ha a sült paprika olajából jut, akkor avval öntözd meg, ha nem, akkor szép zöld extra szűz olívával. A végén szórd rá az oreganót. Amilyen szép, olyan jó. Pirítós nem is kell mellé. Mert ez egy lánysaláta, és a lányok mindig diétáznak…

 

Szerző: mezsuka  2010.07.29. 12:50 2 komment

Címkék: saláta olasz paradicsom olívaolaj olajbogyó feta diétás rukola

Tudom, evidens. Koviubit mindenki tud csinálni. Csak berakja a hozzávalókat egy ötliteres befőttesüvegbe, a többit pedig elvégzi a nap és a meleg… Persze az anyatermészet néha megtréfálja az embert, az orrára fricskáz, és azt mondja: „Ne gondold, hogy csak úgy kényed-kedved szerint erjesztheted az uborkádat, amikor éppen jólesik!” Ezért nem is csodálkozom, hogy amint betöltöm az üveget és kitolom a napra, magas égövi ciklonok sötétítik be az eget, a hőmérséklet pár órán belül 10 fokot esik, és a koviubit fedezékbe kell tennem. A konyhaablakon belül még tartja magát egy-két napig a meleg, és a bugyborgás is megindul, de a lé persze nem lesz olyan szép fehér-opálos, mint a tejüveg, inkább sárgás, erővel erjesztett, és az íze sem az igazi. Ez van. Már amikor ez van.

Idén a négy kísérletből egy azért sikerült. Az uborka példásan megérett 3 nap alatt, roppanva harsogott a fog alatt, fröccsent a tejsavas lé, és a paprikás krumpli rangját klasszisokkal emelte. A baj csak az, hogy hamar elfogyott. A következő eresztést már viharos szél és borús napok sújtották. Lelassult a fortyogás, a lé inkább senyvedt, mint erjedt, és be is sárgult.

De a lencsevégre kapott állapot még szép volt, az uborkárium a legszebb arcát mutatta. Látod benne a fokhagymát, a kaprot, a koriandert, a borsot és a babérlevelet? Nyanyika receptje szerint ettől lesz olyan, amilyennek lennie kell. És mivel ezen nőttem fel, szerintem is. Egy liter vízbe egy csapott evőkanál sóval. Az uborkák végét le kell vágni és hosszában éles-hegyes késsel kettéhasítani. Hogy miért? Nem tudom. Nyanyika így csinálta. A rákospalotai szobakonyhás kis lakás előtti udvaron, ahol a ruhák száradtak a szélben, bádoglavórban pancsoltak az unokák és jóban voltak a szomszédok is.

 

Szerző: mezsuka  2010.07.26. 11:15 Szólj hozzá!

Címkék: uborka fokhagyma savanyúság

Ahány ház, annyi fasírt. Itt lapos, ott gömbölyded, máshol pedig hosszúkás. És ez csak a külcsín, a belbecs még ennél is változatosabb. Az áztatott zsemle és a hús aránya az egyik alapvető különbség fasírt és fasírt között, de nagy kérdés az is, hogy nyers vagy dinsztelt hagymát tegyünk-e bele, borsot vagy inkább paprikát, fokhagymával vagy anélkül gyúrjuk…

 

Amikor a hozzávalókat vesszük sorba, még az sem biztos, hogy darált húst kell használnunk – hiszen „vagdaltról” lévén szó – lehet apró darabokra is vágni, főleg ha szárnyasról beszélünk. Mikor nem volt kedvem kibányászni a fiók aljáról a masszív, öntöttvasból készült orosz húsdarálót – és főleg bepiszkolni nem akaródzott fél kiló pulykacomb miatt – szépen összevagdaltam. Ez is csak ízlés kérdése, mint annyi minden.

Tuti recept gyakorlatilag nincs a fasírtra. Mert mindegyiknek más az egyénisége. Muszi fasírtja fakó volt, lapos, paprikátlan, nagy zsömle- és húsdarabokkal, olyan hivatalnokforma. Kevés olajban sült, vagy inkább senyvedt, mégis jó volt az íze. Pedig ránézésre a fene se gondolta volna. Anyámé szépen gömbölyödött, a belseje vörösen sötétlett, de néha kiszáradt, és szinte porlott a szánkban, bár az íze így is hibátlan volt. Kétkezi munkásemberek eledele. A suliban tenyérnyi, robosztus fasírtokat sütött a büfésnéni, sok borssal és petrezselyemmel, fokhagyma nélkül. Az arány erősen a zsemle irányába billent – a hús kárára –, ám a minőségén ez sem rontott. Igazi diákcsemege. És akkor ott voltak a szentendrei öböl pecsenyésbódéjának fasírtjai. Hatalmas, húsnemlátta, fűszeres, pirospozsgás korongok – házgyári kenyérrel és túlérett kovászos uborkával. Húsz kilométernyi evezés után, a partra húzott kajakok mellett, fáradt bicepszekkel emelgettük a szánkhoz… Nehéz fajsúlyú, sportos fasírt volt. Akkor, ott, nem cseréltük volna el egy jókora bélszínért vagy színtiszta rostélyosért sem. 

Az én fasírtjaim sosem egyformák. Hangulatfüggőek. Néha kicsi, szájbaugrós, barna golyóbisok, máskor csevapcsicsás hasábok, és ha lusta vagyok, stefániázok. Rúdba hengergetem és bedugom a sütőbe. Reformkorszakomban reszelt sárgarépával, gyalult tökkel könnyítettem az amúgy is zsírtalan darált csirkehúson, és kihagytam belőle a zsömlét is. Aztán visszatértem a hagyományos ízekhez. Leggyakrabban darált sertéshúsos, fokhagyma és paprika nélküli, dinsztelt hagymás, petrezselymes fasírtra vágyom. Olasz napokon oregano és olajbogyó dukál bele, balkániakon borsikafűvel fűszerezem és sült paprika a köret. Magyaros hangulatban savanykás zöldbabfőzelék van a fasírt alatt. Mert a fasírt nagyon érzékeny a szakács hangulatára. Miért is ne lenne…

Te hogy szereted?

 

 

Szerző: mezsuka  2010.07.15. 20:42 4 komment

Címkék: darálthús petrezselyem fasírt

 
Goldenblog 2010 > Íme a gasztroverseny idei nyertesei
 
   
 
Elkészült a gasztroblogok top 10-es listája.

A kategóriába összesen 161 különböző blogot neveztetek, ezekből állítottuk össze 50-es listánkat. Ebből háromtagú zsűrink és a közönség szavazatai alapján az alábbi végeredmény született:

 1. Retrogasztro http://retrogastro.blog.hu
 2. We Love Kakaóscsiga http://welovekakaoscsiga.blog.hu/
 3. Tealevelek http://tealevelek.blog.hu
 4. Imbisz http://imbisz.blogspot.com
 5. Chili & Vanilia http://chiliesvanilia.blogspot.com/
 6. Blogger Kulinária http://mindenkaja.blog.hu
 7. A' la carte Kulinária http://alacarte-kulinaria.blogspot.com/
 8. Praktikák sok gyerekhez http://praktikaksokgyerekhez.blogspot.com/
 9. Konyhamese: http://konyhamese.blog.hu
10. Limara péksége http://limarapeksege.blogspot.com/ és Mirelle konyhája http://mirelle.freeblog.hu

Nagyon öröm számomra, kezdő blogolónak, hogy bekerülhettem a 10-es toplistába, még ha a sor végén is... A győzteseknek gratulálok, a résztvevőknek pedig további kitartást kívánok!

Szerző: mezsuka  2010.07.09. 10:58 2 komment

Én egresnek ismertem meg, de hallottam már piszkének és köszmétének is becézni. A „sziszegős” hangalakok különösen illenek rá, mert ha a szádba veszed, kicsit szöszös érzésű, ha meg rároppantasz a fogaddal, te fogsz felszisszenni, olyan savanyú. Persze az igazán érett piszke nem húzza össze a szájpadlást és a nyelvet, de nem is lövell az agyadba endorfinszerűen, mint például egy fényes-fekete cseresznye vagy egy messzeillatozó kajszibarack.

A piszke olyan, amilyennek látszik. Zöld és fanyar. Nem a gyümölcsök királynője. Mégis szeretem. Talán a sokat munkált kéz erezetére emlékeztető mintázata miatt, talán azért, mert a kóborkutyák közt is mindig a rövidlábú, nagy- és konokfejű csúnyácskákon akad meg a szemem, nem a lábhoz simuló, selymesszőrű szelídeken.

Szóval, mire is jó a köszméte? Például szósznak. Többek közt azért, mert a savanyúságát kellő mennyiségű cukoradagolással ellensúlyozni lehet, és előjönnek rejtett íztartalékai. A kellő mennyiségen meglehetősen sokat értek…

Hozzávalók és elkészítés:

Vegyél piszkét, amennyi jólesik. Tedd fel cukrozott vízben főni – fahéjjal, gyömbérrel, vaníliával. A keménynek látszó egresszemek néhány perc forralás után szinte szétesnek, ekkor húzd le a tűzről, takard le és habard be ALUDTTEJJEL. Ha nincs otthon – mert nem hallgatsz rám –, joghurt és tejföl lisztes keverékével. Piszkelevesnek is megcsinálhatod, de akkor több vizet tegyél bele. Hidegen-melegen, sült húshoz-főtt húshoz, de magában is nagyon jó. És nem szokványos. Ha pontosabb arányokra vagy kíváncsi vagy egyéb trükkökre, írj, válaszolok.

Utóirat: Mivel az ablakba, hűlni kitett mártást Kacor (a vörös ördög) leborította, és az a betonon landolt, esély sem volt rá, hogy lefényképezzem. Még szerencse, hogy főzés előtt is kattintottam egyet. A bűnös képe is itt van. Pedig nem is látszik rossznak....

Szerző: mezsuka  2010.07.06. 15:15 2 komment

Címkék: gyümölcs szósz piszke aludttej

Bögrében, csészében, pohárban, befőttesüvegben, tálkában – bárhol térjen is nyugovóra az az édes tej, 3 nap alatt csodálatos átalakuláson megy keresztül. Megváltoztatja ízét, kettéválik a sűrűje és a savója, tetejét bebőrözi a tejföl. És milyen bölcsen teszi! A zsíros réteg alatt csodatevő baktériumok dolgoznak, szorgosan erjesztik a tejet, hogy a metamorfózis végén valami egészen más minőségnek adjanak helyet.

Aludttej. Szép szó. Nem tudom, ki alkotta, de Kosztolányi tollhegyére illene, olyan költői. Békés, megnyugtató, hűs, tiszta és fehér. Nem is tudom, miért száműztem évtizedekre a konyhából… Talán a „korszerű” életforma, a bifidus esensisek milliárdjainak a csábítása, vagy a dobozos tejek altathatatlansága távolított el a jóságos aludttejtől. De most újra itt van, hála a vidékről felvándorló gazdáknak, akik igazi tejet adnak 200 forintért, ami úgy alszik, mint a bunda, és olyan íze van, mint a gyerekkornak, a délutáni alvás után.

Hogy mi a recept? Vegyél tejet és ne idd meg. Töltsd bögrékbe, de ha látni akarod az átváltozás minden fázisát, inkább üvegpohárba. Fedd le egy csészealátéttel, tedd langyos helyre és naponta nézd meg, mi történik vele. Nyáribőben két nap alatt is elcsendesedik a tej, megkocsonyásodik, majd elkezd alulról felfele sűrűsödni. Ha a kétharmadára összement, már beteheted a hűtőbe, ahol napokig eltartható. Kicsit azért még tovább erjed, de lassabban.

Az aludttej nemcsak uzsonnára, reggelire finom – friss kenyérrel –, de habarásra is isteni. A tökfőzelékbe és a zöldbabfőzelékbe nem kell ecetet tenni, mert az aludttejtől épp annyira savanyú, amennyire kell. A gyümölcsleveseket is aludttejjel sűrítem, mióta újra felfedeztem. Szombat hajnalonként kizarándokolok a biopiacra, ahol semmi más nem veszek – mert hajmeresztően drága minden –, csak friss tejet. Itthon, miközben töltögetem a poharakba, kicsit becézgetem is, hogy édesen és nyugodtan aludjon. Aztán pedig nézegetem, hogyan szendereg, majd merül mély álomba. Biztos vagyok benne, hogy érzi a törődést, mert mintaszerűen, békésen alszik a konyhaablakban. És most azt sem bánom, ha hibbantnak gondolsz.

 

Szerző: mezsuka  2010.07.03. 17:41 7 komment

Címkék: édes tej aludttej

Hiába vártam a nyarat, a meleget, átkoztam a fagyot, a havat, a csúszós utakat és a fűtetlen villamosokat, ez a kánikula már a legmegveszekedettebb napimádókat és kifejezetten forróvérűeket is próbára teszi, nem hogy engem. Nincs enyhülés, csak a zuhany alatt, a konyhában olvadozik a műanyag vízvető csík, a gumikesztyű, és a kávé is csak jéggel élvezhető. A blúzom kivágásába becsusszanó jégkockát sem kapom ki visítva, csak szép lassan, kéjes sóhajok közepette: „De finom hideg!”. Azért olykor-olykor, ha a tűzhely környékére tévedek, még átfut az agyamon: „Jól esne egy kis petrezselymes krumpli rántott hússal meg uborkasalátával!”, ám még mielőtt begyújtanám a gázlángot, már meg is gondolom magam. „Majd holnap, vagy éjszaka, amikor már csak 28 fok lesz:” Aztán hajnali fél ötkor, amikor a madarak már javában csicseregnek, és a nap is kezd besütni, megjön az ihlet: tésztasaláta hidegen.  Igaz, a tésztát mindenképp meg kell főzni, de azt a 15 percet még én is kibírom, ez az étel pedig napokig eltartható a hűtőben. Arról nem is beszélve, minél többször eszem belőle, annál többször állhatok a hűtőajtóba, és élvezhetem a rám áramló hűvös levegőt.

Hozzávalók: (6 adaghoz) fél kiló olasz tészta, ha lehet, valami különleges formájú vagy színű (fusilli, penne, conchiglie, farfalle, harminc deka koktélparadicsom, harminc deka mozzarella sajt, tíz deka olajbogyó, só, bors, oregano, kevés citromlé és, 5-6 evőkanál olívaolaj

A kifőtt tésztát a szűrőben hagyom kihűlni, de néha megforgatom, hogy ne ragadjon össze. Minden olasz tészta zacskóján szerepel, hogy hány perc főzést igényel, ezt szigorúan tartsd be, még akkor is, ha úgy ítélnéd meg, túl kemény maradt. A többi hozzávalóval együtt is dagad még, és puhul is. A paradicsomokat vágjd félbe, a mozzarella sajtot hasonló nagyságú darabokra, a kimagozott olajbogyót egészben keverd hozzá, öntözd meg olívaolajjal, kevés citromlével, szórd meg sóval, borssal, oreganoval, és rakd hűtőbe legalább két órára.

Tovább lehet gazdagítani tonhalkonzervvel vagy sovány sonkadarabokkal, kapribogyóval és articsókával, csípős, ecetes fefferoni paprikával, naponszárított olajos paradicsommal, fokhagymával, petrezselyemmel. De a sült padlizsán és paprika is belevaló! Lényeg, hogy friss zöldséget ne nagyon tegyél hozzá, mert levet ereszt, és már másnap szottyos lesz. Lehangoló látvány a tál alján összegyűlt zavaros lé, és a fonnyadt zöldség íze sem túl jó. A koktélparadicsomot is csak akkor helyettesítsük magyar paradicsommal, ha nagyon finom érett, de kemény, és a salátát még aznap megesszük. A póré- vagy újhagymát is csak friss fogyasztásnál ajánlom belekeverni, egyébként tányéron add hozzá. Ugyanez vonatkozik a reszelt parmezánra is: ha szeretnéd a tésztasalátát még ízesebbé tenni, csak a tányéron szórd rá. Nagyszerű kánikulai étel, igaz, nem a legolcsóbb. De a gázzal vagy a villannyal mindenképpen spórolsz, mert csak a tészta főzéséhez használod. Mégis egy fél tucat ember ehet belőle.

                                                                                                           

 

 

Szerző: mezsuka  2010.07.01. 12:35 Szólj hozzá!

Címkék: saláta paradicsom tészta mozzarella

(ejtsd: melándzáne állá pármidzsáná)

Aki nem a rabja az olasz konyának, talán most elkattint innen, mert azt gondolja, megint egy divatos, de „semmi különös” kajával fogom traktálni. De nem! A „parmigiana” – így becézik röviden az olaszok – szerintem a hazai olasz éttermek étlapján is alig-alig lelhető fel. Ki tudja, miért? Pedig sok szól mellette. Például az, hogy egytálétel, hogy ebben az évszakban bőviben vagyunk az alapját képező padlizsánnak és paradicsomnak, és nem utolsó sorban: baromi finom. Persze néhány dologra nem árt odafigyelni a készítése közben, de erről majd egy-két sorral lejjebb. Húsmentes, viszonylag könnyű étel. Olcsónak nem merném nevezni, mert parmezán és mozzarella sajt is kell bele, ez utóbbiból elég sok, de mindent összevetve, azért megfizethető.

Elkészítés:

Kezdd azzal, hogy a padlizsánt centis karikákra vágod, jó alaposan besózod, és szitába teszed. Tál fölött, vagy egyenesen a mosogatóban, hogy kesernyés leve kicsöpögjön. Fél óráig hagyd így, közben készítsd el a paradicsommártást. Ehhez hevítsd fel serpenyőben az olívaolajat, vágd kockára a hagymát, és dinszteld meg, majd a lehéjazott paradicsomot is kockázd bele. Sóval, borssal, oreganoval, bazsalikommal ízesítsd, és rotyogtasd, míg egy kicsit besűrűsödik.

Fél óra elteltével a padlizsánt jól nyomkodd ki, hogy a lehető legtöbb lé kipréselődjön belőle, majd kettesével-hármasával forró olívaolajban pirítsd meg. Amit kiszedsz, konyhai papírtörlőre tedd. Ez a legkényesebb pont, ugyanis a padlizsán úgy viselkedik a serpenyőben, mint a szivacs, és szempillantás alatt beszippantja az olajat. Ezért kevés olívát tégy alá egyszerre, és inkább sütésenként toldd meg egy-egy kanállal, különben pórul jársz, akárcsak én annak idején: (Már az is gyanús volt, hogy csaknem fél liter olaj eltűnt az üvegből, mire a két kiló padlizsánt megpirítottam, de az igazi meglepetés a végén ért. A tepsi tetején ujjnyi vastagon fénylett a halványzöld olaj, amit sajnos le kellett önteni róla, hogy a „parmigiana” ehető legyen. Igaz, alatta gyönyörűen megsült a sajt és a paradicsom, de a szívem majd megszakadt, hogy azt a drága olajat elpocsékoltam.)

Ha eddig jól csináltad, innentől már könnyű a dolgod: a tepsi aljára fektetett padlizsánszeleteket meghinted parmezánnal, rárétegezed a vékonyra szelt mozzarellát, majd befeded a paradicsommártással. Ezt folytasd, míg el nem fogynak a hozzávalók. A tetejére paradicsom és parmezán kerüljön. 200 fokra melegített sütőbe dugd, és 30 percig süsd. Lefedni nem kell. Ne forrón tálald, inkább langyosan! Az olaszok hidegen is eszik.

Hozzávalók: 1,5 kg padlizsán, 1 dl olívaolaj, 1,5 kg paradicsom, 1 fej vöröshagyma, 10 dkg reszelt parmezán, 35 dkg mozzarella, sok friss bazsalikomlevél , 1 kiskanál szárított bazsalikom, oregano, só, bors

 

 

Szerző: mezsuka  2010.06.23. 16:21 9 komment

Címkék: olasz padlizsán parmezán mozzarella

Tesztelem az embereket. A felmérés egyetlen, mindent eldöntő kérdése a következő: szereti-e a hideg levest és Csernus doktort? A nem reprezentatív mintán általam végzett szondázás eredménye a következő: A megkérdezettek releváns többsége - 5, azaz öt fő - mindkettőt elutasítja, azonnal és határozottan. A kisebbség - 2, azaz két fő - némi gondolkodás után mond két kategorikus nemet. Kevés, de nem elhanyagolható mennyiségű azoknak a száma, akik az ételt és pszichiátert egyaránt elfogadhatónak tartják. Ez utóbbi én vagyok és csavaros eszű barátom, aki a hideg levest azonnal meggylevesként vizualizálta, és rábólintott, de amint megtudta, hogy a borsólevest kell elképzelnie - hidegen -, rögtön visszakozott (tekintsük tehát kettőnket másfél főnek). Olyan, aki az egyikre igent mond, a másik hallatán undorodva elfordul, nem volt a megkérdezettek közt. A jelenség több mint elgondolkodtató. Úgy tűnik, a hideg borsóleves és a hajmeresztő doktor szélsőségesen megosztják az embereket. Következtetésem tudománytalan és elfogult: akit nem riaszt el a szokatlanság és a szabálytalanság, akiben van merészség és újító kedv, két igennel szavazott. Tudom, kevesen vagyunk, másfelen. Én teljes valómmal, barátom félig.

Hozzávalók 4-5 tányér leveshez: fél kiló tisztított friss vagy mirelit zöldborsó (zsenge, édes, apró szemű), másfél deci tejföl (20 %-os!) vagy egy deci tejszín, körülbelül két teáskanál ecet, frissen őrölt feketebors, kevés cukor és só

Elkészítés:

A borsót nyolc deci sós, borsos vízben főzd puhára. A tejfölt egy jó nagy bögrében vagy magas falú tálban csomómentesre keverd el egy pár kanál vízzel, majd a megfőtt borsó levéből kanalanként addig meregess hozzá (hőkiegyenlítésnek hívják a módszert), míg teljesen egyneművé válik. Türelmesen kell csinálni, lassan, hogy ne csapódjon ki a tejföl, és szép krémes maradjon. Mindezt tejszínnel is meg lehet oldani, talán még egyszerűbb is, de az eredeti levesben csat tejföl van! Amikor már a lé jó részét hozzákeverted az egészet visszaöntheted a lábosba. A lehető legamarább hűtsd le, és ha már langyos, add hozzá az ecetet és a cukrot. Kedvtelve kóstolgasd ízesítsd a felsorolt fűszerekkel. Amint jónak ítéled, kellőképpen édes-sós-savanykásnak, tedd hűtőbe. Bármilyen más fűszer csak árt neki, még a borsóhoz olyan kiválóan passzoló petrezselymet is elhagynám. Mielőtt asztalra teszed, keverj egyet rajta, mert a sűrűje kicsit leülepszik a lábos aljára. A zsírtalan, üde leves mindenkit meglep. Én is felhúztam a szemöldökmet, amikor Irénke néni Jászárokszálláson nem a szokványosan pirosló, forró, csipetkés borsólevest tálalta ebédre, hanem nagyon távoli rokonát, ami fakó és hideg. Meglepett, csakúgy, mint a karácsonyi kocsonya, ami arrafelé csak füstölt körömből készül, és olyan lila, hogy kicsit sem hasonlít ételre, inkább valamilyen kreatív hobbi kellékének tűnik. Ha előítélettel állok hozzá, biztos meg sem kóstolom, jó hírét meg pláne nem keltem ebben a blogban. Pedig kár lett volna kihagyni. Hála Irénke néninek és az előítéletmentességre való törekvésemnek ,most már ez is közkincs.

Csak bátran, csak nyitottan!

(képet cserélem, amint megfőztem az idei első sápadt borsólevesemet)

 

 

 

 

 

Szerző: mezsuka  2010.06.09. 15:46 4 komment

Címkék: leves első borsó fogás aludttej

„Mi az, hogy tőtike? Talán töltike, nem?” – kérdezi a lányom, aki nyelvtanból dicséretes ötös volt világ életében, és semmi pongyolaság vagy nyelvi pontatlanság nem kerüli el a figyelmét. „Nem – mondom –, a Tőtike az tőtike, és nem lehet másképp mondani.” „ Jó” - nyugszik bele tessék-lássék, de látom, hogy nincs meggyőzve, csak rakjam már elé azt a kaját. Akkor nyugszik bele a tájnyelvi hangzású (szerinte szimpla nyelvi) slendriánságba, amikor a tányérról az utolsó falatot is begyömöszöli a szájába. „Na jó, legyen tőtike, de azért ne így írd le!”– zárja le a témát. Én pedig csak azért is tőtikének írom, tőtikének mondom, és tőtikének eszem. A tőtikének bizonyára az íze is más, mint a töltikének lenne, ha úgy mondanám, főzném és enném. De nem úgy mondom, nem úgy főzöm, és főleg nem úgy eszem. Makacsságért nekem sem kell a szomszédba mennem…

 

Hozzávalók 4 személyre: 20 világoszöld, zsenge szőlőlevél, fél kiló darált hús (sertés vagy baromfi), 10 deka főtt rizs, 1 fej hagyma, 1 gerezd fokhagyma, 2 tojás, petrezselyem, só, bors, bazsalikom, (esetleg friss oregano), 1/2 deci olaj (kétfelé osztva), 1 liter paradicsom ivólé vagy passzírozott paradicsom (passata di pomodoro, üvegben kapható), 3 deci fehérbor (alkoholmentes változatban víz)

Elkészítés:

A szőlőleveleket a száruknál összefogjuk, és forró vízbe mártjuk. Addig tartjuk a vízben, míg meg nem fonnyadnak, ez maximum fél perc. Amíg a csokrot fellógatjuk valahová, hogy lecsöpögjön és kihűljön, addig a „tőtelék” után nézünk. A kevés olajon megfonnyasztott hagymába belekeverjük a darált húst, a félig főtt rizst, a tojásokat és a fűszereket. A bazsalikomot és/vagy oreganót a paradicsommártáshoz tartogatjuk. A masszából egy evőkanálnyit a bal tenyerünkben levő, szárától megfosztott szőlőlevélre halmozunk, majd jobb kezünkkel először a széleit hajtjuk be, aztán a tövétől indítva formás hengerré görgetjük őket. Ügyeljünk rá, hogy a levelek eres része legyen belül. A két végét egyszerűen bedugdossuk, nem kell kötözni sem. Ezt addig folytatjuk, míg el nem fogy minden. Ha marad egy kis töltelék, abból gombócot formálunk. A tőtikéket szorosan egymás mellé tesszük egy tepsiben, ráöntjük a bort, és fólia alatt sütjük-fűzzük lassú tűzön, kb. negyven percig. Időközben a tálalásra szánt jénai edényben kevés olajat melegítünk, a friss zöldfűszereket ujjunkkal beletépkedjük, de nem sütjük, csak hevítjük, majd felöntjük a sózott, borsozott paradicsommal. Csak rottyanásig melegítjük, nem főzzük. A tőtikék a tepsiben magukba szívják a bort, csak illatuk árulkodik az alkoholos előzményekről. A meleg paradicsomszószba beleszedjük a tőtikéket, és még hagyjuk egy darabig, hogy összeszokjanak. Krumpli vagy rizsköret helyett pirítós kenyeret tálaljunk hozzá.
A tőtikének van egy „fehér” változata is. Ehhez sajtos, tejfölös, petrezselymes besamelmártást készítünk, és abba buggyantjuk bele az ugyancsak borban párolt húsos-rizses hengereket. Aki szereti, kaporral ízesítheti vagy sok-sok petrezselyemmel. Mindkét variáció távoli rokona a görögök dolmeh nevű fűszeres rizzsel töltött szőlőlevelének, de azt előételként fogyasztják, emezt pedig főételnek tálaljuk.

Utóirat: Tőtike-párti a számítógépem is, mert a töltikét következetesen aláhúzza szaggatott piros vonallal. A Tőtike bezzeg - kisbetűvel vagy naggyal, egyformán - tetszik neki. Ezt már szeretem! Azért a békesség kedvéért rákattintok a kiátkozott szóra is: „felvétel a szótárba”.

 

 

Szerző: mezsuka  2010.06.07. 13:27 Szólj hozzá!

Címkék: paradicsom rizs darálthús petrezselyem tőtike

pasta al pomodoro.jpgHa te úgy kezded a főzést, hogy a lepirított szalonnára fél kiló hagymát aprítasz, majd beledöntöd a tűzhely feletti kispolcról az összes fellelhető fűszert, és utána kezdesz el gondolkodni azon, hogy mit is főzzél, már ennek a receptnek a hozzávalói láttán is fintorogni fogsz, nem beszélve az elkészítés keresetlen egyszerűségéről. Ezért jobb, ha nem olvasod tovább ezt az irományt. Arrivederci!

Ha viszont valami „napsütötte”, könnyű ízre vágysz, dugd el a kamra mélyére a fácános dobozba tuszkolt sűrítményt /jól jöhet még ínséges időkben/, és vegyél egy kiló szép nagy, érett, mélypiros paradicsomot, friss bazsalikomlevelet, egy kövér gerezd fokhagymát és némi olívaolajat. Mielőtt a tűzre tennéd a főzővizet, csodáld meg a konyhapulton sorakozó zöldségek festménybe illő csendéletét! Ezt a néhány másodperces áhítatot nem szabad kihagyni!

Egy ügyes szakácsnak a forrás és a főzés ideje épp elég a mártás elkészítéséhez /kb. 25 perc/. Ez a következőképpen történik: a forró vízbe pottyantott, majd kihalászott paradicsomról kapkodd le a héját, és az olívaolajban icipicit megfuttatott fokhagymára darabold rá, egyenesen a lábosba, csak úgy nagyvonalúan, jókedvűen dudorászva, kézfejedtől a könyöködkig csorgatva a levét. / Ez utóbbi művelet nem kötelező, de elkerülhetetlen. / Ekkor jön a minden egyébre használhatatlan, nászajándékba kapott tálalókészlet becses darabja, a cakkoslyukú, krumplinyomóra emlékeztető eszköz, mely kiválóan alkalmas a rotyogó paradicsomdarabkák további pépesítésére. Nem kell túlzásba vinni a nyomkodást, nem baj, ha nem lesz ivólé állagú, sőt, törekedj rá, hogy a viszonylag egységessé váló szószban maradjanak kisebb darabok. Ha már majdnem kész - ez nem több mint 10 perc -, beleteheted a kezeddel apró darabokra szaggatott 3-4 bazsalikomlevelet és sót, ízlés szerint. A tésztát - mely lehet bármely tojás nélküli, fél kilós kiszerelésű, változatos alakú, de durumbúzából készült – szűrd le, és öntsd a mártásos lábosba. Ha rám hallgatsz, és eltekintesz a címtől, ez alkalommal spagetti helyett a „penne rigate” fantázianevű tésztát használod. A rövid, ferdén nyesett végű „tollszárakba” belekúszik a mártás, és teret ad a paradicsomnak. Beburkolja kívül, belül. Minden legyen forró, amikor összeöntöd a két lábos tartalmát, és fedő alatt hagyd őket „összeszokni” egy-két percig, de ne tovább. Egy kis parmezánsajtot is szórhatsz rá, de csak a tányéron! Nélküle is tökéletesen élvezhető ez a szűziesen ártatlan, egyszerű és „földízű” étel. Az itt leírt mennyiséggel jóllakik egy Gargantua vagy két Toldi Miklós, három éhes kőműves vagy négy átlagember, esetleg öt cingár, egyszálbélű . Az olaszok első fogásként eszik, ezért - hogy maradjon hely a húsételnek is - hatfelé osztják.

Mivel a tálalás szerves részét képezi a konyhaművészetnek, erre is ügyelj! Javaslom, hogy az étel rusztikus jellegét hangsúlyozandó mezítláb, nagy dérrel-dúrral, lábosban tedd az asztalra a gőzölgő tésztát, és közben Verdi Nabucco-jából a „Va pensiero sull’ ali dorate” kezdetű áriát énekeld. Lehet plébekkről is, de mindenképpen jó hangosan. A tartalom és a forma ilyen harmóniája csak tapsvihart és sikert arathat, feltéve, hogy az asztalnál ülők legalább olyan hóbortosak, mint a szakács. 

Na, milyen a pincér?

 

Szerző: mezsuka  2010.06.01. 00:01 10 komment

Címkék: olasz első paradicsom fokhagyma tészta bazsalikom fogás

Anyai nagyanyám tanított meg a csuszatészta-készítés fortélyaira. Nemcsak engem, minden lányunokát, aki jó időben volt jó helyen. A „jó idő” egy meleg nyári nap volt szünidőben, a „jó hely” pedig egy dunaújvárosi lakótelepi lakás, a másodikon. Azon a Május 1 úton, ahol az úttesten a két sávot színes-szagos rózsabokrok választották el egymástól, és ahonnan egyenesen a víztoronyra meg a kiserdőre lehetett látni, ami majálisok, labdázások és rögtönzött piknikek színtere volt. Meg a gyerekkoromé.
 

 

De a téma nem ez, hanem a csusza. A soktojásos, nejlonfüggöny-vékonyságú sárga tésztalepedő, ami ott csüggött az ajtófélfán, ott terpeszkedett a konyhaasztalon és ott nyújtózkodott az ágyon. Fehér lepedőre, damasztabroszra terítve, hogy száradjon. És mivel nem volt egy tenyérnyi hely sem, ahova le lehetett ülni, maradt az erkély. A cirka másfél négyzetméteres erkély. Onnan viszont jókat lehetett kiabálni a járókelőkre, majd lebukni, és röhögni a fejüket kapkodó néniken és bácsikon. Akik nem voltak még annyi idősek akkor, mint én most…

De a legjobb mégis az volt, amikor megszáradt a sok tészta. Mert akkor nagyanyánk szertartásosan engedélyt adott a törés-zúzásra. A sárga tésztalepedőt először hosszában repesztettük meg, aztán jött az aprólékosabb munka. A mértanilag meghatározhatatlan alakzatok pelenkából varrt zsákba vándoroltak és a spájz ajtaján lógtak, egészen felhasználásig. (Az ifjabb generációnak mondom: nem mindig volt eldobható a bugyipelenka. Egykor mosható, gézszerű anyagból szőtték, és kiválóan alkalmas volt konyharuhának, portörlőnek, majd ha onnan is kikopott, felmosórongynak.)

Nagy ritkán még én is gyúrok tésztát – erről a mellékelt képen meg is győződhetsz, Kurt Cobain fejére lóg, aki a kisszobám ajtaját dekorálja plakátformában –, mert nincs az a finom, soktojásos házi jellegű zacskózott cucc, ami felér avval, ami a főzővíz felforrása alatt gyúródik. Nem túl vékony, de nem is túl vastag, két perc alatt megfő, és körülbelül ugyanennyi idő alatt el is fogy. Mert túróscsuszának, káposztáskockának, krumplistésztának alkalmatlan az egyébként kiváló durumtészta, ami viszont a paradicsomos olasz kaják verhetetlen alapanyaga. Amivel hamarosan elő is rukkolok. Mert szeretném, ha ti is átéreznétek a „spaghetti al pomodoro” egyszerű nagyszerűségét.

 

 

Szerző: mezsuka  2010.05.26. 14:59 4 komment

Címkék: tészta

 

004.jpgA lekvárfőzésről szerintem mindenkinek vannak emlékei, és nem túl kellemesek. Fortyog, köpköd a lávaszerű anyag, a lábos szélén, mint a vulkán kürtőjén bugyog kifelé, összepöttyözve a tűzhelyet, a csempét, a padlót, a háziasszony karját, dekoltázsát. A szeplők mindenhova odaragadnak, Dante poklához hasonlít a konyha, és mi a Purgatórium szélén lavírozunk, a fakanálba kapaszkodva. Amikor már azt hisszük, ennél rosszabb nem lehet a helyzet, akkor a készre főzött lekvárt még üvegbe is kell önteni, anélkül hogy leforráznánk a kezünket, aztán szalicillel meghinteni, celofánnal lefedni, majd cihába (paplanba, párna közé) dugni, hadd dunsztolódjon. Fél napos munka, testvérek között is. Van azonban a befőzésnek egy gyorsabb és egészségesebb módja. Szalicil egyáltalán nem kell hozzá, a dunsztolást pedig teljesen elhagyhatjuk. Szükségünk lesz viszont precizitásra és türelemre. Cserébe két óra leforgása alatt túlvagyunk – a gyümölcspucolástól a csavaros üveg lezárásáig – a befőzésen. Hogyan is? Próbaképpen először kis mennyiséget vegyünk, és ha bevált, duplázzuk, háromszorozzuk az adagot.

Miből: 2 kiló eper, 20 deka kristálycukor, 1 zacskó kocsonyásító és tartósító por (zacskós levest árusító cég terméke, és egy kiló gyümölcshöz ajánlják, de ne hidd el!)

Hogyan: Az epret megmossuk, félbevágjuk, vastag aljú lábosba tesszük. Rászórjuk a cukrot, és kis lángon odatesszük főni. Időnként megkeverve körülbelül negyed óráig rotyogtatjuk, addigra a gyümölcs egyik része elfő, híg levet ereszt, másik része még darabos. Egy alacsony de nagy átmérőjű lábosban vizet forralunk, és megpróbáljuk gyöngyöző állapotban tartani. Beleteszünk két befőttes üveget és a fedőiket, sterilizálás végett. A lekváralapanyagot csak addig húzzuk le a tűzről, míg a rúdmixerrel belenyúlunk, és kettőt-hármat nyomunk a gombon. Ennyi épp elég ahhoz, hogy a részben pépesítse a gyümölcsöt, de még maradjanak benne kisebb darabok. Visszatesszük a tűzre, beleöntjük a két kiló gyümölcshöz való zselírozó port – amit előtte kevés hideg vízben 10 percig oldottunk –, és még tíz percig kevergetjük, rotyogtatjuk. A tűzhely mellé egy vastag konyharuhát terítünk a pultra, a sterilizált befőttesüveget konyhai csipesszel kiemeljük a gyöngyöző vízből, a forró lekvárt belemerjük, a csipesszel kiemeljük a csavaros fedőt is, és úgy szorítjuk rá az üveg szájára, hogy kézzel csak kívülről érünk hozzá. Egyetlen ujjal sem nyúlhatunk a fedő és az üveg belsejéhez! Nedves ronggyal letörülgetjük az üveg falát és már tehetjük is félre. A vizes lábosba mindig beleteszünk egy másik befőttes üveget az előző helyére, és újra kezdjük a töltögetést. Csak arra kell vigyáznunk, hogy ne forrázzuk le magunkat. A lekvár nem lesz túl sűrű, nem lesz túl híg, nem lesz túl édes, és nem szaglik majd a szaliciltől. Nem kell dunsztolni, ágyneműtartóba dugdosni, az üvegek már mehetnek is a kamrapolcra. Ugye nem bonyolult? És majdnem bio. Kajszi- és őszibarackkal, meggyel, szilvával ugyanígy bevált már. A málnával csak azért nem, mert aranyárban árulják, és nem volna szíven befőzni.

 

 

Szerző: mezsuka  2010.05.22. 06:01 1 komment

Címkék: gyümölcs édes eper lekvár

Van aki a hosszúkás lukulluszt kedveli jobban, van aki a telt mélypirosat. És persze itt a legeslegújabbkori kedvenc: az édes koktélparadicsom.  Persze ez durva leegyszerűsítés, ugyanis több tucat fajta ismert még ezeken kívül is, ráadásul nem is mind piros...

Az olaszok szétválasztják a salátának és a szósznak valót, és míg az előbbi inkább sárgászöld, majdnem éretlennek látszó, de édes és zamatos, addig a másik duzzad a létől és gyönyörűen vöröslik. De ember legyen a talpán, aki a befőzött, üvegben pirosló kész paradicsomléről megmondja, miből is készült. Sőt, sokan azt sem tudják, honnan származik ez a szép és finom gyümölcs. Az alábbi „paradicsomtörténeti” eszmefuttatás is épp nekik szól, vagyis neked, ha itt maradsz... (A képen látható fürtösfélét az ágytakarómon fotóztam néhány perce...

A történet

Amikor 1492-ben Kolumbusz Kristóf - annak biztos tudatában, hogy Indiát pillantja meg - az Amerikai kontinensre tette lábát, még sok mindet nem tudhatott. Nem tudta például, hogy addig ismeretlen földrészt fedezett fel, s a rajta egyre-másra szaporodó kisebb államok egyesüléséből később olyan világhatalom jön létre, mely a mi öreg Európánk örök vetélytársa lesz. Azt sem tudhatta, hogy a krumpli és a kukorica mellett a paradicsom, ha kisebb-nagyobb zökkenőkkel is, de meghódítja Európát, és fényes karriert fut be a konyhaművészetben, világhíressé téve a hot-dog, a hamburger ízesítéséhez nélkülözhetetlen ketchupot, valamint a pizza és spagetti alapvető hozzávalóját, a paradicsommártást.
 
Mielőtt azonban több évszázadot átugorva a gyorséttermek és pizzeriák világába érnénk, nézzük meg, milyen utat kellett bejárnia, hogy mindennapi étkezésünkben ilyen rangos helyet vívjon ki magának ez a növénytanilag inkább a gyümölcsök közé sorolható szép piros zöldség. A frissen felfedezett Amerikából hamarosan hajók indultak, rakományuk között egy-két zöld szárú ilyen-olyan növénnyel, melyek a hosszú utat is jól tűrték, de mire megérkeztek, talán elveszett a mellékelt használati utasítás, mert a gyanútlan, ám mohó és kíváncsi európaiak megkóstolták a krumpli szép zöld hajtásait. Vesztükre. A paradicsommal már a mandragórához való hasonlatossága miatt óvatosabban bántak, ezért csaknem egy évszázadig dísznövényként termesztették. Megcsodálták szép piros termését, vagy a kuruzsló csodafőzetet gyártó üstjébe került, de arra nem gondoltak, hogy lábosba tegyék, és főzzenek belőle egy jóféle paradicsomos spagettit. Az első nyomtatott recept, mely a „vermicelli co le pommodoro” titokzatos nevet viseli /hevenyészett fordításban „gilisztácskák paradicsommal”, ami persze egyfajta tészta, és az olaszok metaforikus gondolkodására, nem perverziójára utal/ 1839-ben jelenik meg Pellegrino Artusi konyhaművészeti kiadványában. 
 
Itthon is nagyjából ebben az időben kezd elterjedni, de jobbára csak dísznövényként, és a kedves „paradicsomcsucsor” névre hallgat. A nemesebb, színéhez és formájához méltóbb „paradicsomalma” nevet, mely német közvetítéssel jut a magyarba, akkor kapja, amikor már a konyhában is szerephez jut. Ettől kezdve gyorsan hódít, és "sülve-főve" jelen van a magyaros étkezésben is. Ezt láthatjuk, ha fellapozzuk bármely szakácskönyvünket. 
Azt sem árt tudni, hogy a legújabb kutatások szerint a paradicsom fogyasztása védelmet nyújt bizonyos rákbetegségek ellen, C- és E-vitaminban gazdag, kiváló karotin és káliumforrás. És ami még fontos: egy közepes példány mindössze 20-22 kalóriát tartalmaz!  

 

Szerintem a magyarban nem véletlenül hívják ugyanúgy, mint magát az Édenkertet. Még az is lehet, hogy Ádám és Éva a tudás paradicsomát szakajtotta le arról a bizonyos fáról, és miután a tiltott gyümölcsöt megkóstolták, már azt sem bánták, hogy kiűzettek a PARADICSOMBÓL!

 

Szerző: mezsuka  2010.05.20. 02:41 3 komment

Címkék: gyümölcs paradicsom diétás

 

„Már megint itt van a szerelem, már megint izzad a tenyerem…”. Hát igen, így is lehet mondani. Meg persze érzelmes intellektualitással, ahogy Katona Klári dalolta nagyjából ugyanakkor: „Miért nem próbálod meg velem? Én még ki merem mondani, szerelem…”. 

Május van. Elvileg a legszebb hónap az évben. Ilyenkor tavaszi réteken kellene futkosni kéz a kézben (valakivel), mezei virágokat szedni csokorba és mélyen beszippantani a friss levegőt – pont ilyen giccsesen!  Ehelyett a szél konokul tépi a fákat – hidegrekord-közeli hőmérséklettel –, a kert katasztrófasújtott övezet, és a nagykabát is újra előkerült. Egy jó dolog azért van ebben a fagyos tavaszban: kaptam egy kis haladékot a fogyókúrához. A „nagyfenekű nők napja” (Emil RulEz) sem tart egész évben, csak 24 óráig, és attól félek, idén már el is múlt ez a nap. Ezért hát diétás receptek után kutatok az emlékezetemben, lapozgatok a piros fedelű, kockás füzetben. Legyen könnyű, tavaszi, színes, de ne legyen annyira diétás, hogy elvegye kedvemet az élettől. A saláták nagyon jók, valahogy mégsem ihletnek receptírásra. A főzelékek közhelye nem konyhamesébe illő, a párolt zöldség fantáziátlan, mi legyen hát? Van itt egy római tálban készítendő csirkemell. Na, ez jó lesz.

Mi kell hozzá:

Csirkemell, póréhagyma, répa. És még? Semmi más, csak egy kis olaj, meg fűszerek ízlés szerint. Ja, és a római tál. Mert az agyagedényt nem helyettesíthetjük sem jénaival, sem fóliával letakart tepsivel. A római tál ugyanis lélegzik, párolog, kiengedi a fölösleges gőzt, előbb megfőzi-puhítja az ételt, aztán megsüti. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy a hozzávalókat szépen elrendezzük, betegyük a sütőbe, és két óra múlva kivegyük a példásan puha és ropogós ételt. Fontos, hogy fiatal, karcsú, és lehetőleg idei répával dolgozzunk, mert a nagyon vaskos gyökerek inkább levesbe valók, mint köretnek. Ugyanis a római tál még azért is csodálatos, mert egyszerre készül el benne a hús és a köret, ráadásul abban tálaljuk, amiben sütjük. Tehát praktikus is. Négy személynél többre viszont nem tervezhetünk, mert az edény kapacitása ezt nem engedi, de ha nem ragaszkodunk a diétás jelleghez, készíthetjük kevesebb zöldséggel, több hússal, és krumplipüré körettel. Így akár hatan is jóllaknak belőle. Egyelőre azonban szigorú kontroll alatt tartva az elszabadulni készülő fantáziát, maradjunk a kiinduló elvnél, vagyis a fogyókúránál. Veszünk tehát két szép nagy, csontos csirkemellet, amit félbe, majd megint félbe vágunk, így kapunk nyolc kisebb darabot. Jobban mutat majd a tányéron, többnek is látszik, és az optikai csalás megengedett, még diéta idején is. A melleket sózzuk, borsozzuk, aki szereti, még egyebekkel is megszórhatja, majoránnával, rozmaringgal, de én ebben az esetben a kevesebb több elvet vallom, hogy a répa és a póré jobban érvényesüljön. A megmosott, zsenge répákat körülbelül egycentis karikákra vágjuk, semmiképpen nem vékonyabbra, a pórét félcentisre. Ugyanazokkal a fűszerekkel hintjük meg, mint a húst, és egy-két kanál olívaolajjal összekeverve a tálba szórjuk (egy kiló répa, fél kiló póré biztosan belefér). A húsdarabokat is megkenegetjük leheletnyii olajjal, és bőrös fellükkel felfelé a zöldségre rendezzük, amilyen szorosan csak lehet (sülés közben úgyis összezsugorodnak és eltávolodnak egymástól). Ekkor befedjük, és sütőbe dugjuk. A mű elkészültéig, ami két óra alacsony fokozaton, már semmi dolgunk, legfeljebb kicsumázunk fél kiló epret, és NEM hintjük meg porcukorral!

 

Szerző: mezsuka  2010.05.19. 10:15 5 komment

Címkék: csirke répa egytálétel diétás póré

A befőttesüvegben eltett lecsó ideje lejárt. Nem is csoda. Ha akarjuk, akár tél közepén is vehetünk paprikát, paradicsomot és összeüthetünk egy kis kóstolót a nyárból. Az íze nem az igazi, de én olyan erősen lecsópárti vagyok, hogy nehezen mondok le róla csak azért, mert ezen a földrészen születtem, és nem Kaliforniában.

Huszonöt éve is megvan, hogy lecsóbefőttet ettem utoljára. Anyu rakta el, és ifjúasszony-lányának csomagolta új otthonába, hogy a vasárnapi trakta utáni szűkös hétköznapokon is legyen valami jóízű étele a huszonéves „gyereknek”. A – két embernek kevés egy embernek sok – félliteres üveg tartalma konyhai heuréka után kiáltott. Ráadásul még hívatlan vendégek is beállítottak, így a helyzet majdnem ellehetetlenült. Nincs az nagy mennyiségű kenyér, ami fél liternyi lecsót úgy felszippant, hogy még lecsónak lehessen nevezni, és ne maradjon éhes az ember. Gondolkodtunk tojásban és rizsben, de rizs egyáltalán nem volt a házban, tojásból is csak kettő. És akkoriban még non-stop boltok sem voltak. Aki szombat délig nem gondolta át a hétvégéjét, avval gazdálkodott, amit otthon talált. Persze ott voltak még a szomszédok, akiktől lehetett egy-egy tojást vagy két kanál lisztet kérni a rántáshoz, majd másnap egy kis süteménykóstolóval viszonozni a szívességet, de este tíz körül már nem lelkesedett volna egyik szomszéd sem, ha a lecsónkat az ő segítségével próbáljuk gazdagítani. Maradt a két tojás és egy parányi összeszáradt trappista sajt. Meg sok kenyér, az is kétnapos. És a nászajándékba kapott, időzítővel felszerelt, nyársakat is forgató hatalmas grillsütő, ami leginkább csak sajtos pirítóst látott, de azt gyakran.

Na, összeállt már a kép????

A tojást beleütöttük a lecsóba, ami klasszul összerántotta a szaftot, rákentük a szikkadt kenyérre, aztán ráreszeltük a maradék sajtot, és a már kész is volt a lecsós melegszendvics. 4 személyre! Hogy miért agglegényszendvics? Mert a fiatalasszony-szendvics nem hangzik olyan jól, és mert agglegényeknek biztos van anyukája, aki még ma is készít lecsót befőttesüvegben. Nekik ajánlom, hogy vigyenek egy kis újdonságot az életükbe...

 

Szerző: mezsuka  2010.05.16. 18:14 4 komment

Címkék: paradicsom paprika sajt lecsó melegszendvics

Hédi nagynéném rettenetesen rosszul főzött. Lelkesen, de rosszul. Ha kreativitását néha a konyhában is kipróbálta, az eredmény messze elmaradt a falra festett szecessziós freskók, egyedi ruhaköltemények, ceruzaskiccek és divatékszerek mögött. Képes volt órákig, napokig „újraalkotni” egy Degas-balerinát kicsiben és pasztellkrétával, fagyöngyöket fűzni egy divatjamúlt blúz gallérjára vagy használhatatlan sálakat kötni gyöngyfonalból. Mi, unokakölkök nem azért szerettük, mert jókat lehetett nála enni, hanem azért, mert figyelt ránk. Vele mindig fontosnak érezhettük magunkat. Jónak. Szépnek. Szerethetőnek. Elfogadott minket. Kövérnek, soványnak, durcásnak, szomorúnak – olyannak, amilyenek voltunk.

Ha kedvünk támadt egy jó falatra, elvitt minket a város legdrágább cukrászdájába, és nagyvonalúan fizetett. Vagy kinyitott egy orosz kaviárkonzervet és máris a legelőkelőbbek kasztjában érezhettük magunkat, mert a míves eszcájgból nem engedett akkor sem, ha a dohányzóasztalról ettünk. És arról ettünk, mert ebédlőasztal nem volt a lakásban. Hédi igazi bohém volt. Ha még tudja valaki, mit jelent ez a szó…

Fercsi, a fia is azért tanult meg főzni, hogy néha egyen egy jó falatot. És lassacskán – ahogy nőtt – át is vette az uralmat a konyhában. Ő persze olyan férfiformán mindent túlfűszerezett és bonyolított, de kísérletező kedve méltányolandó. Együtt fedeztük fel, hogy a palacsintába bármit bele lehet tölteni – akár a kőrözöttet is – aztán tepsibe tenni és megsütni. Igaz, a hagyma keserű volt, és az egészet ki kellett dobni, de nem lankadtunk, mert másnap már a maradék pörkölttel próbálkoztunk, és hatalmas sikert arattunk. Hédi hálás volt, és agyondicsért minket. Messze érdemeink felett. Akkor ez nem tűnt fel, mert kamaszgőg lobogott bennünk, és csak zsenialitásunk egy-egy morzsájának tekintettük a jól sikerült kajákat. Fercsi, Kati és Bandi nevében is hálás vagyok Hédinek. Együnk egy jót az emlékére.

Juhtúrós palacsinta 4 személyre:

Süss 20 palacsintát. Tehéntúrót, juhtúrót, tejfölt, reszelt sajtot és tojást keverj össze neked tetsző mennyiségben. Ha szereted a kaprot, azt is tegyél bele. Sózz, borsozz, kóstolj, alkoss! Az összetevők arányát neked kell kitalálnod, ne rettenj vissza egy kis konyhai kalandtól! (Tejfölt és reszelt sajtot tartalékolj a végére) Ha már jónak ígérkezik a töltelék, arányosan elosztva tedd a palacsintákba és hengergesd fel őket. Egy kivajazott, zsemlemorzsával megszórt jénaiba fektesd bele a hengereket, a tetejére kend és szórd a félretett tejfölt és sajtot. Addig süsd, amíg szép rózsaszín lesz minden oldala. A tökéletes megoldás az lenne, ha a feje tetejére fordítva, egészben pottyanna ki a megsült rakott palacsinta. Nekem sem sikerül mindig…

Tudom, ez egy botcsinálta recept. Ha még ez után is hallgat rám valaki, akkor paradicsomsalátával vagy egyszerűen paradicsomkarikákkal körbebástyázva tálalja a kapros-túrós rakott palacsintát. Olyan, akár egy magyaros cannelloni.

 

 

 

 

 

Szerző: mezsuka  2010.05.11. 15:34 8 komment

Címkék: első palacsinta egytálétel fogás juhtúró

Mamikáék debreceni házikója egy hosszú, árnyékos udvar végében állt. Balról omladozó téglafal, jobbról sötét, szobakonyhás kis odúk. A vásározó házaspár sok színes-szagos portékája az üveges verandán hatalmas nejlonzsákokban sorakozott, és ha néha behívtak magukhoz egy pohárka ribizliszörpre, műanyag-vízipisztolyt, jojót vagy similabdát nyomtak a kezembe. A bámulatosan tarkabarka csecsebecséket nagy becsben tartottam, mert mamikáék lakásában nem sok játék volt. Lányaik már fiúkkal randevúztak, barátnőkkel strandoltak vagy zongoraórára jártak. Mamikával nem álltunk rokonságban, ő volt a majdnemkeresztmama, aki nyáron pár hétre befogadta a fővárosba vándorolt barátnő – anyánk – elkényeztetett gyerekeit: rácba szedte finnyás-nyafka öcsémet, engem pedig megtanított a ház körüli teendőkre, szépen, csöndben enni, megköszönni az ételt, felnőttekkel tisztelettudóan viselkedni. Akár tetszett, akár nem.

Ha untam magam, odamehettem a kisöreghez – aki már évek óta egy hangot sem ejtett ki a száján, csak üldögélt a padon. Tavasszal a cserebogarak röptét, ősszel a falevelek hullását mosolyogta. Vagy segíthettem a konyhában. És mamika szigorú munkaadó volt. A csokoládépuding masszájába nem dughattam bele egyik ujjamat sem, a friss, langyos kenyér serclijét nem haraphattam le, és a déli harangozás előtt egy perccel sem kaptam ebédet. A debreceni nagytemplom érces kolompja volt az én megmentőm.

A viaszos vászonnal leterített konyhaasztalon példás rendben álltak az evőeszközök: a villa alatt mindig volt szalvéta, a pohárban szörp, nagybuborékú szódával. Szótlanul kanalaztuk az aranygyöngyös húslevest, roppantottuk a csörögefánkot, ami porcukorbajszot rajzolt az orrunk alá.

Ebéd után nem volt szieszta vagy játék. Volt viszont zománcozott vájdlingban gőzölgő forralt víz, szem- és orrbirizgáló ultrapor. Aztán jött a sparherd. Az undok, ragacsos vasalkotmány – aminek a közepét késsel, a szélét kőporos ronggyal kellett sikálni – nehezen akart megtisztulni. Mentem volna már ki az udvarra ugróiskolázni vagy krétával rajzolni a falra, de mamika kérlelhetetlen volt. „Amíg fokhagymaszagú nem lesz, addig dörzsöld” – mondta, és nem tréfált. A sparherd fémje már ragyogott, a csuklóm sajgott, de hiába szipákoltam, a tűzhely nem lett szagosabb. Eltörött a mécses. Sírástól maszatos arccal, dühösen kiáltottam kíméletlen munkáltatómra: „Az én anyukám nem dolgoztat engem!” Mamika úgy kacagott, hogy neki is könnyek szöktek a szemébe. Gömbölyű, fehér karjával átölelt, izzadságtól nedves hajamat kifésülte a homlokomból és hatalmas, cuppanós csókot nyomott rá: „Szegény kicsi Zsuzsi, de rossz dolga van itt neki!” – mondta félig komolyan, majd kivette a kezemből a koszos rongyot, és helyébe nyomta az áhított rácsos sütit, ami csak uzsonnára járt volna, egy pohár nagyon zsíros tejjel.

 

Szerző: mezsuka  2010.05.05. 06:58 8 komment

Címkék: fokhagyma

Pástétomnak, rántva, sütve, bárhogy legyen, imádom a padlizsánt. Csodálnivaló az a gyönyörű mélybordó szín, az a tenyérbe simuló cseppforma! Törökparadicsom és tojásgyümölcs néven is fut, és mindkettő méltó hozzá: az előbbi egzotikus, az utóbbi mesei.

Első találkozásom a padlizsánnal nem éppen sikertörténet. A hányavetin leírt recept alapján összeütött padlizsánkrém íztelen, ám keserű lett, olajtól tocsogott, és inkább gusztustalan volt, mint ínycsiklandó. Még jó, hogy nem adtam fel, hogy engedtem az unszolásnak, és a – továbbra is gusztustalannak látszó – barnászöld színű trutyit megkóstoltam. És most jön a sztori. A konyhamese.

Carlo barátunk – aki nem olasz, csak jobban hangzik, mint a Karcsi – édes mamája készítette azon összejövetelek egyikére, mely gyakran torkollt kontrollálatlan, törzsi táncra emlékeztető ugrándozásba, eszetlen és nagyon hamis éneklésbe. Persze az asztalon díszesen elrendezett tálakban addigra már csak néhány mikronnyi kőrözött, tojáspástétom vagy padlizsánkrém maradt, amit a szárazra aszott kenyércsücsökkel szalonképtelenül, de eredményesen ki lehetett törölni. Ám amikor már csak egy tál alján lötyög valami barnás pempő, és a vörösbor – egyébként értékes – savtartalma igencsak marja a bendőt, akkor nem válogat az ember… és akkor, ott AZ A PADLIZSÁNKRÉM nagyon ízlett! Füstös volt, édeskeserű, enyhén fokhagymás és erősen majoránnás. Nem tudom, hogy készült. Receptek és jó tippek tucatja van azóta birtokomban, egyik tutibb, mint a másik, most mégis a legfapadosabb verziót írom le, kezdőknek. Ha kéri valaki, az eredeti erdélyi vinettához közelítő változatot is közreadom, de szerintem azt mindenki ismeri.

Konyhában gyakorlatlanok, lusták, figyeljetek:

Hozzávalók: 1 kg padlizsán, 1 fej közepes vöröshagyma, 3 gerezd fokhagyma, 1 szép kövér paradicsom, 1 zöldpaprika (lehet csípős is), fél deci olívaolaj, só, bors, mustár, majoránna – ízlés szerint

Fele olajban fonnyaszd meg az apróra vágott hagymát, majd minden teketória nélkül add hozzá az összes többi alapanyagot, ha lehet, minél apróbbra vágva (mustárt csak akkor, ha már kihűlt, a fokhagymából is csak kettőt). A padlizsánt ne hámozd meg, héjastul használd fel, csak zöld, szúrós szárától szabadulj meg. Utána sem érdemes sokat vacakolni vele, mert ha karikára vágod és megfelezed, már elegendő ahhoz, hogy 15-20 perc alatt is pépesre főjön. Ekkor már szinte készen is vagy, hiszen amíg a hagyma párolódik, addig végzel az aprítással, és míg letörlöd homlokodról az izzadtságot és elmosogatsz, addig minden megpuhul. Ezután csak annyi van hátra, hogy megvárd, amíg langyosra hűl a lábos tartalma, és tetszés szerint krumplinyomóval, kvódlibettel, merülőmixerrel, turmixgéppel – vagy ha kevésbé gépesített a háztartásod, villával – összetörj mindent (ami a lábosban van!). Ekkor tanácsos megkóstolni, és esetleg újraízesíteni a már említett fűszerekkel, mustárral és frissen összenyomott fokhagymával, maradék olívaolajjal, majd jól zárható üvegben a hűtőbe rejteni, nehogy idő előtt elfogyjon. Forró pirítóssal és hideg vörösborral a legjobb, de a sörivók sem szoktak panaszkodni.

Ha neked még ez is túl bonyolult, egyél margarinos kenyeret, vagy még jobb, ha feltépsz egy zacskó csipszet. Ha viszont nem találod elég kifinomultnak, leírom neked a sütögetős-kevergetős-majonézes, bonyolultabb receptet. Csak üzenj!

           

 

 

 

 

Szerző: mezsuka  2010.04.30. 14:15 14 komment

Címkék: fokhagyma padlizsán pástétom

Befogadó nemzet a magyar. Van, aki ezt fájlalja, van, aki észre sem veszi, van, aki átkozza. Népek, szokások, vallások, hitek és velük együtt ízek vonultak át - stratégiailag, földrajzilag és szellemiségében is nyitott – kis országunkon az elmúlt évezredekben. Ez a változatosság meg is látszik konyhaművészetünkben. Büszkék lehetünk gulyásunkra, paprikás csirkénkre, töltött káposztánkra, halászlénkre, palacsintánkra, még akkor is, ha ezek közül csak a vérpiros hallé hamisítatlanul magyar. (A többit ugyanis a körülöttünk élő népektől kölcsönöztük, majd variáltuk, vagy - mint például a gulyás és a pörkölt - megtalálhatók más kultúrákban is.) Azért nem kell szégyenkeznünk, mert „magyarításban” nagyok vagyunk! Tudunk magyaros pizzát, spagettit gyártani, az eredetileg bárányból készült gyrost csirkével helyettesíteni, hamburgerbe csalamádét applikálni. Jut is, marad is.

Vannak olyan ételek is, amelyek változatlan formában nyertek polgárjogot étlapunkon, lásd: feta sajtos görög saláta, tzaziki, sült paprika. Keleti ízek büféjében arab vagy török közvetítéssel jöttek, láttak és győztek. Az e fajta büfékben előszeretettel adagolt oregano, borsikafű, kakukkfű nem idegenek ízlelőbimbóinknak. Az elsőt vadmajoránna néven már őseink is ismerték, az utóbbiakat bármely, kissé elvadult kertben meg lehet találni. Feta-ügyben pedig vita sem lehet: a lágy, sós, hófehér sajt a legminimálisabb ellenállás nélkül lett a mienk. Bújtassuk most sült paprikába, öntsünk rá leheletnyi szűz olívaolajat, és együk langyos pirítóssal!

Aki hiányolja a magyaros hozzávalókat, vigasztalódjon a színekkel. Piros, fehér zöld. Ha helyes sorrendben nézzük…

Hozzávalók: személyenként: 2 paprika (a legjobb a piros kápiapaprika, de bármilyen megfelel), 10 deka feta sajt, 1 evőkanál olívaolaj, friss bazsalikom

A paprikát megmossuk, leszárítjuk, és hústűvel megszurkáljuk 5-6 helyen. Előmelegített sütőbe dugjuk, közepesnél kicsit erősebb tűzön sütögetjük, forgatgatjuk addig, míg minden oldala sötétbarnára sül, az sem baj, ha szenes, úgyis eltávolítjuk a héját. Ha kész, kivesszük, és langyossá hűtjük, csak akkor tisztítjuk meg. Egyes paprikák könnyen megszabadulnak a héjuktól, mások nehezebben, de mindenképpen próbáljuk meg úgy csinálni, hogy a húsuk ép maradjon. A csumákat természetesen kihúzzuk, vagy levágjuk, ha sok a magjuk, azokat is eltávolítjuk. A fetát kisebb darabokban tompa hegyű késsel óvatosan dugdossuk a paprikába, nehogy szétszakadjon, de ha felfeslik itt-ott, akkor sincs baj, újra összehajtogatjuk. A jól megtömött paprikákat szépen tálba rendezzük, a fejenkénti egy evőkanál olajat rálocsoljuk, folpackkal letakarjuk, és addig tartjuk hűtőben, amíg meg nem esszük. Az a jó, hogy langyosan éppoly finom, mint hidegen. Másik nagy előnye, hogy napokig eláll. Pirítóssal, zöldsalátával tálalva komplett vegetáriánus vacsora is lehet! Aki nem éri be ennyivel, és dúsabb ízekre vágyik, kísérletezhet a feta ízesítésével. Juhtúróval fele-fele arányban keverve, olajbogyó-darabkákkal, szárított paradicsommal megspékelve, friss bazsalikommal ízesítve tehetjük egyedibbé, de nem érdemes túlzásba esni. Majonézt vagy ketchupot végképp ne tegyünk bele, nemcsak azért mert amerikai huncutságok, hanem mert elveszik az étel üdeségét.

 

Szerző: mezsuka  2010.04.29. 11:04 2 komment

Címkék: paprika bazsalikom feta diétás

Emlékszik még valaki Sandokánra, a Tigrisre? Kabir Bedi legalább annyi asszony-és lányszívet dobogtatott meg annak idején, mint a sármos Kloss kapitány, az arisztokratikus Roger Moore, vagy a szigorú, de rendkívül igazságos MacLain, (vajon így kell írni?) az Orion űrhajó kapitánya. Sandokán egyszerre volt egzotikus, arisztokratikus, megnyerő és hősies. Nem véletlenül virított az én szobám falán a celluxot rendre ledobó poszter, és nem véletlen az sem, hogy a főcímzene még mindig itt mocorog a fülemben. Ti si halljátok a dallamot? Na, hát ez idő tájt jött, látott és győzött a satai. Lehet, hogy ipszilonnal írják, de ez már szinte mindegy, mert nálunk úgyis mindenki csak mogyorós húsként emlegeti. Tudom, furcsán hangzik, bár a nemzetközi konyha térhódításával egyre kevésbé csodálkozunk bármin, és ez még a viszonylag könnyen befogadható párosításokhoz tartozik. (Diós panír, mandulás pisztráng, meg egyéb huncutságok) Hogy Kabir Bedi vagy Sandokán szereti-e a satait, nem tudom, a hatásvadász alcím csak az érdeklődés felkeltésére szolgál, és a maláj jelleget hangsúlyozza. Mi szeretjük. Mármint családunk nőtagjai. A férfiak konokul ellenállnak a currynek, az édes-savanyú-sós-csípős ízekből csak a bitang erőset hajlandó bevenni a gyomruk, azt is inkább magyaros lecsóba vagy pontyhalászlébe pottyantva, morzsolva, nyomkodva. Maradunk tehát mi, Sandokán és a különleges ízek hívei. Nekünk szól az egzotikus, de meglepően egyszerű recept.

Hozzávalók 4 személyre:

60 dkg csont nélküli rostélyos vagy puha hátszín vagy 2 kicsontozott csirkemell (ez utóbbi rövidebb pácolással is készíthető), 4 evőkanál olaj, 3 púpozott mokkáskanál curry, 2 chili, 2 kömény őrölve, 15 dkg őrölt mogyoró (ha sós, vegyük számításba a sózásnál), 1/2 citrom leve, 3 mokkáskanál cukor, só, 1 evőkanál szójaszósz (nélküle is jó), 1 kis fej hagyma, 1 kövér gerezd fokhagyma, 2 dl tejszín, kevés szójaszósz

Elkészítés: a rostélyost vágd fél centi vastag, 2x2 centis kis lapocskákra, nem sózd, de forgasd olajba, és legalább egy éjszakára tedd hűtőbe. Így felpuhulnak a rostok. A csirkedarabok lehetnek nagyobbak. Ha van grillsütő, a húsdarabkákat húzd nyársa, és süsd pirosra, ropogósra, ha nincs, tedd teflonserpenyőbe, és gyakori forgatgatás közepette pirítsd meg. Míg a hús végzi a dolgát, te nézz a mártás után! A szinte pépesen apróra vágott hagymát az olajon futtasd meg, add hozzá a darált mogyorót, a zúzott fokhagymát, a fűszereket, a sót és a cukrot. Kavargasd intenzíven, nehogy odaégjen, mert akkor megkeseredik. Az illóolajok, a fűszerek párolgásából körülbelül fél perc múlva egzotikus illatok törnek fel, ekkor öntsd rá a tejszínt, add hozzá a citromlevet, és halkan rotyogtasd pár percig. Most jöhet a szójaszósz. Kicsit intenzívebbé teszi a színét és az ízét is. Legjobb, ha a mártás a hússal együtt készül el, ekkor a tányérra szórt piros húsdarabokra kanalazd az okkersárga öntetet, és már tálalhatod is. Kizárólag párolt rizs illik hozzá. Kóstolni muszáj, miközben készíted, és bár etalon nem állhat rendelkezésre, azt lehet tudni, hogy ízlik vagy sem. A só, a cukor és a citrom mennyisége bátrabban változtatható, a fűszereké óvatosabban. Akkor a legjobb, ha az, aki először veszi a szájába, nem tudja megállapítani sem a hozzávalók mibenlétét, sem az arányukat. Még egy jó tanács: a mártás megköt, mint a beton, amikor kihűl, de egy kis víz hozzáadásával, nagyon pici lángon melegítsd újra.

Irodalmi ajánlat a különleges fogáshoz:

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

Milyen katlan, mily egek
mélyén gyúlt ki a szemed?
Szárnyra mily harc hőse kelt,
aki e tűzhöz nyúlni mert?

Milyen váll és mily művész
fonta szíved izmait? És
mikor elsőt vert szíved,
milyen kar s láb bírt veled?

Milyen pöröly? Mily vasak?
Mily kohóban forrt agyad?
Mily üllőre mily marok
törte gyilkos terrorod?

S amikor befejezett,
mosolygott rád a mestered?
Te voltál, amire várt?
Aki a Bárányt, az csinált?

Tigris! Tigris! éjszakánk
erdejében sárga láng,
mely örök kéz szabta rád
rettentő szimmetriád?

(William Blake verse, fordította Szabó Lőrinc)

 

Szerző: mezsuka  2010.04.25. 09:36 3 komment

Nem volt nálunk divat sem a reformkonyha, sem a flancos különlegességek, de még olajat sem használtunk, csak a majonéz készítéséhez, mert ugye azt sertészsírral nehéz elképzelni. Anyu – ennek ellenére - messze földön híres szakács volt. Jöttek is a barátok, osztálytársak, rokonok, hogy cuppogva tunkolják a pörkölt égőpiros szaftját, ami sosem volt se túl híg, se túl sűrű, hogy a kispárna nagyságúra dagadt aranysárga panírba bújt karajszeleteket dicsérjék, vagy a töltött káposzta gömbölyű gombócait magasztalják, melyek úgy maradtak egyben, hogy az első nyisszantásra mégis megadóan omlottak szét. Nem volt nálunk gesztenyével töltött pulykamell, pulykát is csak a Gőgös Gúnár Gedeonban láttunk, a lazacot még hírből sem ismertük. Hagyományos konyhát vezetett anyánk, magyarosat, ízeset, és kevéssé egészségeset.

Nem szerette, ha segítünk neki, a konyha anyu felségterülete volt, inkább mindent egyedül csinált, minthogy nézze, hogy ügyetlenkedünk. Mi pedig csak akkor tehettük be a lábunkat „szentélyébe”, ha éppen törött bokával, feldúcolt lábbal feküdt valahol a nappaliban, onnan is szemmel tartva minket – bár egyszer így sikerült prézli helyett grízbe paníroznunk egy kiló sertéskarajt.

Olykor azonban őt is elfogta az újítási láz, vagy olvasott egy receptet valami női magazinban, esetleg egy kolléganő számolt be neki legújabb leleményéről, és akkor nekiveselkedett. Így került az asztalunkra gombás tojással töltött csirkecomb vagy a címben szereplő, és végre szóhoz jutó töltött kel. Talán éppen azért, mert a kelkáposzta főzelék formában nem volt valami közkedvelt étel nálunk, még akkor sem, ha ízes, gömbölyű fasírtgolyókat kapott feltétnek. Lényeg a lényeg, a töltött kel népszerű étel lett, rögtön megszerettük, és észre sem vettük, hogy tartalmilag kelkáposzta-főzeléket eszünk fasírttal, hiszen a hozzávalók, a fűszerek ugyanazok voltak, csak hát a forma… Mert a kifli sem zsemle, a tarhonya sem cérnametélt, bár ugyanabból a tésztából készülnek!

 

Hozzávalók:

egy közepes fej kelkáposzta, 60 deka darált sertéshús, 2 szikkadt zsömle, 2 dl tej az áztatáshoz, 2 tojás, 2 gerezd fokhagyma, 4 dl tejföl, 10 deka reszelt sajt, só, bors, őrölt kömény, pirospaprika

 

 Elkészítés:

Hagyományos fasírtmasszát készítünk, nekünk tetsző arányokkal, a köményt azonban ne felejtsük ki! Hagyjuk állni egy fél órát, addig elbíbelődünk a káposztával. A nagyon sötétzöld leveleket szedjük le róla és dobjuk ki, mert keserűek. A többit is szépen bontsuk le egyenként, és amikor már csak egy citromnyi káposzta marad, akkor abbahagyhatjuk. A levelek közül válogassunk ki annyi szép, nagyjából egyformát, amennyi gombócot akarunk csinálni. Ezeket a leveleket dobjuk lobogó, sós vízbe, és főzzük két percig. Akkor szűrjük le és szárítsuk meg őket. Ha nem szeretjük a vastag ereket, éles késsel megvékonyíthatjuk, majd a fasírtmasszát egyenletesen elosztjuk és rákenjük a levelekre. Ekkor elkezdjük göngyölni, mint a mákos bejglit, a végeit pedig betunkoljuk, hogy szabályos kis zsákok legyenek belőlük. Kivajazott, prézlivel beszórt tűzálló tálba vagy tepsibe rakjuk, ha lehet, katonásan egymás mellé. A maradék káposztaleveleket ujjnyi vastag laskára vágjuk, kevés olajon sóval, borssal, köménnyel ízesítve addig pároljuk, míg össze nem esnek kicsit, akkor hozzáadjuk a tejfölt, és az egészet a töltelékekkel megrakott tepsire öntjük. Előmelegített sütőben fél óráig sütjük fólia alatt, aztán levesszük a fóliát, egy kis sajtot reszelünk rá, és addig toljuk vissza, míg aranysárga lesz a teteje, és kevés lé rotyog alatta. Ha jénaiban készül, akkor azt is láthatjuk, milyen gyönyörű színű az oladala.

Meseszép!

 

 

Szerző: mezsuka  2010.04.21. 12:16 13 komment

Címkék: fokhagyma rizs egytálétel darálthús kelkáposzta

(avagy sikerélmény a konyhában)

Sikerélmény nélkül nem érdemes élni. Sejtettem már rég, de Dr. Csernus sokkoló szentenciává léptette elő ezt az alapigazságot. Mondhat akárki akármit, ha nincs meg belül az a jó érzés, hogy alkottam valami remekbe szabottat, valami nagyszerűt, valami egyedülállót, akkor megette a fene az egész életet. Márpedig sikert aratni nem könnyű, rendszeresen kiváltani mások és önmagunk elismerését pedig igazi kihívás. És kihívások bőven várnak rám a konyhában is, nem csak a munkahelyen vagy a gyereknevelésben.

Van úgy, hogy beleteszek apait-anyait, megveszem a nyersanyagok legjavát, mégis csomós lesz a rántás, összefut a tej, nem nő meg az élesztő, leesik a tál, büdös a tojás, vagy nem jön ki a palacsinta a serpenyőből. Ugye ismerős? Aztán mégis elkészül az étel, ha nehezen, kisebb kerülőutakat bejárva is, de asztalra kerül a kényszerűségből szitán átpasszírozott rántással dúsított leves, az újra-és újrakevert tésztából a palacsinta, a tojás helyett tejbe panírozott rántott hús, a konyhakőre borult, majd összekotort, lemosott (nyugi, senki sem látta), újraízesített paradicsomsaláta. Csak én tudom, hogy háromszoros energiával, többszöri nekifutásra sikerült az attrakció – hogy a csúfos bukás fuvallata lengett a levegőben még nemrég –, mert az eredmény végül is jó, olykor egyenesen kiváló. Jóllehet, a mosogatóban felhalmozott edények, tálak, kanalak, sziták, tölcsérek árulkodhatnának arról, hogy elrontottam valamit, és megpróbáltam helyrehozni. De a mosogató közelébe úgyis csak én megyek, senki nem akadályoz meg a nyomok eltüntetésében. Megkönnyebbült, nagy sóhaj, fáradt kéz és láb, de megcsináltam.

Aztán van úgy, hogy jön az a közhelyes isteni szikra, ami a legváratlanabb pillanatban pattan ki a fejből egy káprázatosan egyszerű és nagyszerű ötlet formájában. Akkor pedig az első lendülettel neki kell állni, végigsöpörni a konyhán, mint egy hurrikán, és egy edény felhasználásával, tíz perc munkával megalkotni a MŰVET. A művet, amit majd emlegetnek, aminek híre megy, amire büszke leszek egy életen át, amibe a lehető legkevesebb energiát fektettem, (rácáfolva ezzel Einsteinre) de a legnagyobb elismerést váltottam ki. Mert a fizika szigorú és objektív tudomány, de az élet igazságtalan és szubjektív. A joghurtos túróhab ilyen tanulságokkal szolgál. A prototípus fogantatásától a szájba gyömöszöléséig (a közértben eltöltött időt leszámítva) mindössze 15 perc telt el. És egyesek azóta is emlegetik.

Hozzávalók 4-5-6 személyre (a gyümölcs mennyiségétől függően): 25 dkg tehéntúró, 2 dl főzőtejszín, 2 dl natúr joghurt, 20 dkg natúr vajkrém, 1 citrom leve és héja, 2 vaníliás cukor, 5-10 dkg porcukor ízlés szerint (folyékony édesítőszerrel helyettesíthető), 30-50 dkg eper

Elkészítés: az eper kivételével minden hozzávalót tégy bele egy magas falú keverőtálba, és gépi habverővel keverd kb. 6-8 percig. A krémes, habos állagú hófehér masszát lehetőleg talpas, öblös üvegpoharakba rakd – a kis darabokra vágott eperrel felváltva –, rétegenként. A tetejére tarts meg egy-egy egész epret. A már látványnak sem utolsó kelyheket tedd hűtőbe tálalásig. Elképesztően finom, hihetetlenül egyszerű, művészien látványos desszert. Nyár folyamán az eper felcserélhető bármilyen idénygyümölccsel, télen befőttel. De ha itt vannak az első nem üvegháziak – remélhetőleg pillanatokon belül–, csakis a friss epret ajánlom.

 

Szerző: mezsuka  2010.04.19. 13:22 2 komment

Címkék: gyümölcs édes túró joghurt eper

süti beállítások módosítása